Ha megszólítanám, azon a régi manó-nyelven beszélnék anyámhoz, mondja a hősöm regényemben az ablaküvegnek, amely most a mama halottfehér arcát mutatja, amint áttűnnek rajta a távoli kikötő fényei. Apámról beszélnék neki, folytatja, elmesélném pontról pontra annak a három napnak a történetét, amelyet ott töltöttem a világvégi kalyibában.

Régebbi gyerekkoromba alig látok vissza, tűnődik a hősöm. Amire emlékszem, folytatja, azok nem a saját emlékeim. Anyám erőtlen, fátyolos hangján hallom a régi történeteket, úgy, ahogy előadja nekem, amikor az ágya szélén ülök. Anyám elmesélte nekem a gyerekkoromat, és ezzel kitörölte saját emlékeimet, mondja hősöm az ablaküvegnek a vendégszobában. Nézi az Északi-tenger hűvös öble fölött megülő ködöt, közben sápadt anyját látja párnák és paplanok fehérségében, hallja a hangját, látja megelevenedni a gyerekkor képeit. Tudja, hogy őróla van szó az újra és újra elmondott elbeszélésekben, mégsem képes azonosulni a fiúcskával, aki képzelt barátok egész nemzetségével, az ikerpár Hábu és Ábu leszármazottaival népesítette be a konyhaasztal alatti kedvenc tartózkodási helyét, miközben anyja ebédet főzött, apja pedig aktokat festett akkori alagsori lakásuk egyetlen szobájában. Nem tudja magát, a leendő nyelvészt felismerni a gyerkőcben, aki saját nyelvet alkotott képzeletbeli barátai számára és egész nap ezen társalgott velük, míg végül anyja is megtanulta a különös csengésű szavakat, egy idő után egymáshoz is így szóltak a diskurzusból kirekesztett apa nagy bosszúságára. Csak ők értették, anyja és fia, senki más, csak ők ketten és a sok-sok kis barát az asztal alatt.

Anyja a súlyos betegségtől elgyötörten is hibátlanul felsorolta az összes konyhai berendezés nevét, emlékezett a mindennapi cselekvések igéire, hibátlanul alkotta a Hábu-Ábu-nyelv egyszerű mondatait, és hősöm ott, anyja ágya szélén ülve felnőttként visszatanulta gyerekkora elfelejtett játéknyelvét. Mégsem tudott azonosulni akkori önmagával, nem emlékezett arra a halálos rémületre, amellyel az első napon hazamenekült a szomszédos óvodából, bántottak, kisfiam?, utánozta saját magát az anyja a halálos ágyán, igen, bántottak, azt akarták, hogy velük ebédeljek, váltott most sírósra-kisfiúsra a mama, és hősöm soha többé nem tudja másként felidézni saját hüppögését, csak anyja révén, anyja által, anyja hangszerelésében és gesztusszegény dramaturgiájában, csupán az ő párnák és paplanok közti sápatag díszleteiben.

Hősöm nem lát vissza a gyerekkorába, mégis ismeri az összes történetet, ami vele megesett, mert emlékszik arra, ahogyan rá emlékezett az anyja ott a halálos ágyán, napokon és heteken keresztül ismételve ugyanazokat a valós meséket a rádió tetején elalvó és megébredve a készüléket magával rántó macskáról, a pincében feltörő vízerecskére rájáró menyétcsaládról, a szomszéd kisfiúról, aki nem tud csomót kötni, az öreg suszterről, akinek a cipők elmesélik, nem sántikált-e rosszban valaha a viselőjük.

Anyám kisajátította a gyermekkoromat, az övé lett akkor, amikor töviről hegyire elmesélte nekem a halálos ágyán, mondja hősöm minden düh nélkül az ablaküvegnek. Nézi az Északi-tenger hűvös öblét, tekintetét a vizet gyapjasan megülő ködbe fúrja, elképzeli, miként úsznak, mint külön világok, a szigetek a messzeségben.

(Tejmozi, részlet)

ablak üveg tél kert #télikertépítés