A visszavonhatatlan véglegesség megnyugtató tudata kaján elégedettséggel tölti el hősöm apját, miközben könyvespolcáról néhány könyvet emel le fia számára a világvégi kis faházban. És bár saját halálát szemérmességből nem hozza szóba, mégis reméli, fia később tisztában lesz azzal, hogy ekkor őt nem annyira az univerzum pusztulása vagy az emberiség kihalása foglalkoztatta, hanem a személyes vég, a saját halál, a nincs tovább elfogadhatatlansága – és kényszerű elfogadása.

Az ellentmondás foglalkoztatta, hogy miközben a halál teljes önfeladást követel, aközben változtathatatlanná teszi, örökre véglegesíti önazonosságunkat. A méltánytalanság, hogy a halált felfogó értelem maga is halandó, hogy az ember hiába hódítja meg gondolkodásával az elmúlást, ez a hódító gondolat maga is elmúlik. Korábban dühöt és sértettséget érzett emiatt, de a fenti konklúziókkal tépelődései nyugvóponthoz értek, és a bizonyosság, hogy az élet végeztével egyszer s mindenkorra megoldódik számára a halál problémája is, kisimította homlokán a ráncokat. Az örök kételyek mélységeiből ez a meggyőződés emelte ki, ennek biztonságos tudatában bocsáthatta útjára fiát; immáron utolszor.

Hősöm visszatér a városba regényemben, apja magabiztos alakja mellől visszatér a maga ideiglenességébe: hónapokon át várja, hogy megérkezzen vendégtanári kinevezése, amely egy messzi országba, a kontinens csücskébe szólítja, s amelynek birtokában elhagyhatja a számára idegenné vált környezetét egy még idegenebbért, ijesztően ismeretlenért. Mégis heves vágyakozás fogja el a távoli világ iránt, ahányszor csak elképzeli, hogy reggelente majd nem ebbe az intézetbe kell bemennie, nem ezekkel a kollégákkal kell szívélyeskednie, nem vaskalapos professzorával kell vitatkoznia, nem ezeken az utcákon kell az évtizede változatlan utakat megtennie, és esténként nem ebbe a lakásba érkezik majd, magánya gondosan őrzött, mégis elvesző, fontosnak tartott, de mégis megvetett színhelyére. Miként saját lakását, ugyanúgy egyszerre szerette és gyűlölte szülővárosát is, amelyről soha nem tudta eldönteni, hogy világvárosi allűrökkel tüntető vidéki porfészek-e inkább, vagy kisvárosi báját még őrző, de már elembertelenedett agglomeráció, amely nem képes szerves egységbe foglalni alkotóelemeit, s amely utcáról utcára változtatja az arcát. A külvárosok némelyikében még megőrződött a falusias jelleg, egyszintes régi vályogházak, az út mentén gazzal benőtt árok, a portákon jószág, a kéményen gólyafészek, lepusztult kocsma a kicsi templommal szemben; amott meg már toronyházak a sugárutak mentén, ha nem is felhőkarcolók, de sokemeletes iroda- és lakóépületek, közbül fényes bevásárlóközpontokkal; emitt az óváros a várhegyen kanyargó utcácskáival, meghitt zugaival, több száz éves, földszintes téglaépületeivel, a kéttornyú katedrálissal; amott a régi jel legét egyre inkább elvesztő központ a puccos butikokkal és méregdrága éttermekkel, luxusszállodákkal; emitt a folyópart a villasorral és a százados hársakkal; amott a hivatalnoknegyed konstruktivista bérházaival; emitt az elhanyagolt, kidőlt kerítésű, elgazosodott vadaspark, ahol már nemhogy vadak nincsenek, hanem a szebb időket látott kis színpadnak is csak nyomai látszanak, a játszótérre pedig csupán a hajdani hinták, csúszdák, mászókák elrozsdásodott oszlopai emlékeztetnek; amott pedig már az újonnan épült büszke stadion, nemzetközi mérkőzések színhelye, körben a minden igényt kielégítő gyúrótermek és teniszpályák, előbbi az izomagyú testépítőknek, utóbbi a sportsznob újgazdagoknak; emitt a túlméretezett színház betonkolosszusa a bontásra váró városi fürdő szomszédságában; amott a felszámolás alatt álló cigánytelep és az összerogyó putriknál nem sokkal vidámabb képet mutató kórházak, a tüdőbaj és a rák betonbunkerei; emitt az elnéptelenedett hatalmas műszergyár a lakhatatlan, de mégis sűrűn benépesült lakótelep közepén, amott a kertváros a néhány év alatt felhúzott, hivalkodó kis kastélyokkal, és ugyancsak amott a régi malom helyén épült modern csodaüzem, mint a tőkebehozatal szimbóluma; emitt a városi kultúrház mállott vakolatú, évek óta fűtetlen szürke tömbje, amott a gigantomániás méretű, arany hagymakupolás templom; emitt ócska bérházak sora, amott elegáns bankok, üzletek, utazási irodák; emitt húsz éve épülő iskolaszárny, amott újonnan nyitott patika, pub, pizzéria, márkabolt. Az utcákon lestrapált keleti kocsik csodálkoznak rá a nyugati autócsodákra, vagy inkább fordítva, olykor még egy-egy lovas szekér is besorol a turbódízelek közé. A bakon peckesen ül a kocsis, gebéi öntudatosan csapják patkóikat az aszfalthoz, a batáron egy kilakoltatott család összes holmija. Ahogy az ő kacatjaik az összedobált halomban, úgy keverednek itt a népek, a nyelvek, a megtartott és az elvesztett hitek, a fennhéjázás és a nyomorúság, a régi helyét átvevő új és újabb törvény – és ami mindegyiken kívül rekedt. Itt született, de ma már nem érez ragaszkodást kamaszkora rajongott városa iránt. Amit valaha vonzónak talált benne, az megfogyatkozott, ami taszítja, az évről évre szaporodik, bár meglehet, vallja be magának, nemcsak a várossal van baj, ő vesztette el a szerepét ebben a színjátékban, neki csúszott ki a kezéből a folytonosság fonala, az ő érzékenysége fásult el a mindennapi képtelenségeken, a jóváhagyott megoldatlanságon, a majd csak lesz valahogy állandósult ideiglenességén. És ő lett elutasítóbb minden változással szemben, miközben épp saját életének a változatlansága az, ami leginkább nyomasztja. Jólesik leülnie egy padra a folyóparti hársak alatt, kellemesen érinti a látvány évszakonkénti ismétlődődése – ugyanakkor halálosan unja azt a valakit, aki eltelik ezzel a látvánnyal és a látványtól eltelten újra s újra elhiteti magával, hogy úgy általában mégis rendjén vannak a dolgok a világban. Pedig nem, nincsenek rendben a dolgok, botrányosan nincsenek, és mind között az ő élete az, amelyik a legkevésbé tekinthető rendjén valónak.

Pályázatát sikeresnek ítélték, akár már készülődhet is a hosszú távollétre – kapta meg a bizalmas szóbeli értesítést a döntnökök egyikétől. Felvillanyozódott, hozzáfogott, hogy valamennyire lezárja folyó életét, befejezett egy cikket, lektori véleményt írt a hosszabb ideje nála lévő monográfiáról, táskába tette félig sem kész regénye kéziratát, rossz fogát kihúzatta, akváriumát elajándékozta, a nővel, akinek eddig sem engedte meg, hogy a nála-alvások okán hozzá költözzön, megérttette, hogy voltaképp el sem kezdődött az, aminek most vége szakad. Aztán várt, előbb izgatottan, majd a várakozásba egyre inkább belefásulva. Amikor a papíros megérkezett, már csettinteni sem tudott. Rég becsomagolt bőröndjével úgy indult a reptérre, mintha csak kenyérért menne a sarokra. Pedig azelőtt ünnepélyes távozást, sóhajtó körbetekintést, jelentőségteljes ajtózárást képzelt el, most meg csomagjai mellé odafogta a szemeteszsákot, hogy a lépcsőház előtt a konténerbe dobhassa. Akkor azt hitte, a felcsapó bűz már hiába emlékezteti arra, melyik világhoz is tartozik igazából.

(Tejmozi, részlet)

______________

Szerző: BDK  2012.03.27. 03:11 Szólj hozzá!

Címkék: üzenet részlet tejmozi

A bejegyzés trackback címe:

http://konyvem.blog.hu/api/trackback/id/tr884336976

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.