Ma már úgy tekintek rá, mint súlyos bűntudatra, amely alól nem oldozhat fel sem a megvallás, sem az elhallgatás.

Az őrült ötlet felmerülésétől az első megírásig kedvenc szövegemet szerettem benne, soha azelőtt és azóta sem éreztem a teremtés olyan eufóriáját, mint amikor a befejezéshez értem ezekkel a mondatokkal: A dolgok vagy önmagukban igazak, vagy sehogy. Dolgok viszont önmagukban nem léteznek. Így hát semmi sem igaz.” Elöntött az elégedettség, lám csak, kétszáznál alig több szövegoldalon sikerült olyan fikciós valóságot teremtenem, amely tagadja és (önhitten azt gondoltam:) talán meg is haladja a wittgensteini állítást („Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”), hiszen a hallgatás és a beszéd közötti kényszerű választás helyett más alternatívát kínál: úgy mond el egy kínos történetet, hogy egyáltalán nem mondja el.

Az első változat lezárása után egy ideig még tartott a va­rázs, ám amikor azzal a gondolattal játszadoztam, hogy előbb-utóbb kiadom a kezemből a kéziratot, akkor szorongás keveredett érzéseimbe, kételyek és riadalmak kerítettek hatalmukba. Félelmeimnek több rétege torlódott egymásra, egyszerre tartottam attól, hogy nem jó, vagy legalábbis nem eléggé jó a Szembesülés ahhoz, hogy regényíróként bemutatkozzam vele, de ugyanígy féltem attól, hogy túlságosan jó, életem főműve, amelyhez foghatót már soha nem tudhatok írni, így megjelenésével további pályám értelmetlenné vagy szánalmasan leágazóvá válik. Egyforma rémülettel gondoltam arra, rövidesen nyilvánosságra kerülnek legrejtettebb gondolataim, és arra is, ha nem sikerül kiadót találnom, akkor nagy tettem az ismeretlenségbe süllyed. Mintha nagyszerű bűvész-trükköt dolgoztam volna ki, de sem magamnak megtartani, sem bemutatni nem lennék képes. Úgy éreztem: művem akkor is értelmét veszti, ha megjelenik, és akkor is, ha nem. Legszívesebben az íródás állapotában tartottam volna, holott már egyáltalán nem volt mit írnom rajta.

Aggodalmaim az ötlet első felmerülésétől számított hetedik esztendőben kulmináltak, miután a Tokaji Írótáborban kéziratot kért tőlem egy budapesti belvárosi kiadó igazgatója. Örülnöm kellett volna a kivételes lehetőségnek, ám én inkább feszengtem, egyformán féltem az elutasítástól és a sikertől. Végül persze benyújtottam az anyagot. A szerkesztőm elolvasta, határozottan tetszett neki. Kérdésemre, vajon élvezhető és érthető-e olyasvalaki számára, aki soha nem élt Argoszban, azzal válaszolt, Európa keleti felén kicsit mindenki argoszi. Ő meg különösen, hiszen évekig dolgozott Moszkvában, jól megismerte a spártai viszonyokat. Biztosított arról, elkötelezik magukat a megjelentetés mellett.

Ám kézirattól könyvig támogatásokon át vezet az út, így a kiadó beadta a megfelelő pályázatokat, velem szerződést kötöttek, amelyből megtudtam, amiről addig fogalmam sem volt, hogy munkám esszéregény.

A tehetetlen várakozás egyszerre nyomasztó és felszaba­dult állapotában könnyű kézzel, három téli hónap alatt írtam egy új, másik regényt, és amikorra esztendő múltán az elsőt visszavettem (mert a pályázatok nem jártak sikerrel), a másodikként írt már nyomdában volt. Így előzte meg tiszteletlenül idősebb elődjét a kissé éretlen Élted volt regénye, és így vehettem újra birtokomba a hátraszorult Szembesülést. Elégedett lehettem: dédelgetett szövegem újra az enyém volt, csak az enyém és senki másé. Úgy vontam magamhoz, mint a rég látott kedvest. Ismét dolgozni próbáltam rajta, ám ez a többhavi foglalatosság már nem szerzett igazi örömöt, mint ahogy felnőtt fejjel már hiába találkozunk kamaszkorunk halálos szerelmével.

Másodjára könnyebb szívvel kerestem kiadót. Szorongásom is kisebb volt, mialatt a fejleményeket vártam. Bő másfél évvel később, ugyancsak sikertelen pályázati fordulók után, a másik helyről is visszavettem a kéziratot.

Ez az újabb viszontlátás már nem járt a korábbi izgalom­mal és megelégedéssel, inkább keserves volt, semmint felemelő.

Kiadatlan regényem egyszerre nyűggé vált, olyan lehúzó teherré, amelyet nem sikerült írói gondolámból kivetni. Fixa ideámmá kezdett válni, hogy addig semmi esélyem az alkotói továbblépésre, míg meg nem szabadulok tőle. Viszont megszabadulni, úgy éreztem, csak nyilvánosságra hozásával lehetek képes.

Arra gondoltam, magam adom ki. Kis könyves műhelyem szerény tevékenységi körében el tudtam volna képzelni, ám erről a tervemről hamarost mégis letettem, mert tudtam, ezzel az önkezűséggel csak bonyolítanám problémámat, újabb belső hurkot csavarnék a körém rajzolódó bűvös geometrián. Ebben az alkotói útvesztőben már korábban sem tudtam mindig pontosan eldönteni, írója vagy szereplője, tárgya vagy médiuma vagyok annak az elmondatlanul előadott történetnek, amely most már úgy nehezedett rám, mint nyomasztó bűn terhe.

Kétségbeesésemben, utolsó szabadulási kísérletként, elkezdtem feltölteni az internetre szövegemet. Fejezetről fejezetre készítettem a digitális közlésre átigazított verziót, hétről hétre szaporodtak a virtuális világba vetett szövegrészek, és ideig-óráig sikerült azzal áltatnom magamat, ezen a réven feloldozhatom magam a bénító hatás alól.

De nem. Regényem olyan konokul és keményen ellenállt ennek a közlési formának, annyira mellékvágányra kezdte terelni önmaga lényegét, hogy felhagytam vele. Be kellett látnom, próbálkozásom annak a gyilkosnak a szánalmas igyekezetéhez hasonlít, aki a hulla elrejtésével szörnyű tettét is eltüntethetőnek véli.

Ekkorra lidérces álommá, kínzó lelkiismereti teherré vált a Szembesülés. Baljós sugallatot láttam az eltelt esztendők számában is: hat éven át írtam, és hat éven át próbáltam eltaszítani magamtól munkám eredményét. A tizenharmadik­ban meg kellett értenem: azzal, hogy a megírhatatlant akartam megírni úgy, hogy mégsem írtam meg, kiváltottam a sors haragját, ezek után művem csak azáltal nyerheti el értelmét, ha soha nem kerül nyilvánosság elé: megmarad zárványnak, önmagába burkolózó bűntudatnak, nyomasztó belső látásnak, amely csak értem és ellenem létezik, mint vezeklésem és megváltásom rejtett korpusza.

A külvilág számára a Szembesülés nem volt, nincs, és nem is lesz soha.

(Szembesülés, 1. részlet; a továbbiak a bal hasábon, a könyv borítója alatti listából érhetők el)

Szerző: BDK  2012.03.31. 13:22 Szólj hozzá!

Címkék: részlet szembesülés

A bejegyzés trackback címe:

https://konyvem.blog.hu/api/trackback/id/tr214336994

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása