Részlet 2013 őszén megjelenő naplókönyvemből (Az utolsó futamok):
Számomra soha nem okozott nehézséget szembenézni korábbi, 10, 20 vagy akár 30 évvel ezelőtti önmagammal. Mindig is igyekeztem tudatosítani kicsi és súlyos hibáimat, apróbb és nagyobb tévedéseimet, piszlicsáré vagy „végzetes” mulasztásaimat egyaránt. Magamat elemezve így nagyjából pontosan tudom, ballépéseim, netán bűneim közül melyek azok, amelyeken a) leginkább mosolyognom lehet és kell, magamat is kikacagva; amelyekkel b) érdemes komolyan szembenéznem, lehet okulnom, érvényes tanulságokat levonnom belőlük, és - ez fontos - emlékeztetőként időről időre felidéznem őket; illetve c) mi az, ami fájdalmas „örökségként”, lelkiismereti problémaként elevenen él bennem úgy, hogy valószínűleg soha nem vethetem ki magamból. E között a három kategória között én elég jól érzem a különbséget, és bizony nem vagyok hajlandó álmatlanul forgolódni amiatt, ami megmosolyogni való; és ellenkezőleg, nem intézem el egy legyintéssel azt, ami erkölcsi teherként nehezedik rám és ekként kell vállalnom.
Bármennyire is igyekszem, és bármennyire is lehetett annak idején fontos, akár életbe vágó dolog sokak szemében: én komszomol-múltamat nem tudom komolyan venni. Iskolai titkár-helyettesi rangig vittem, ott ültem minden kedden a bizottságban, részt vettem a mozgalmi életben, faliújságot szerkesztettem, vörös nyomolvasó voltam, és jó mozgalmárhoz méltóan buzgó pártos cikkeket és dolgozatokat írtam - mindezt akkor gyermeteg komolykodással és léha könnyelműséggel. Később, fizikus koromban, bár másutt dolgoztam, az egyetemi laborban nem állandó, hanem szerződéses munkán voltam, így, mint a József Attila Irodalmi Stúdió akkor már oszlopos tagja, a Kárpáti Igaz Szó komszomolszervezetéhez tartoztam, ami hol tényleges, hol inkább formális tagságot jelentett. Megmaradtam ebben a szervezetben akkor is, amikor – már filológusként – lett állandó munkahelyem a Tankönyvkiadónál. A komszomolszervezet egyébként nem is jött rosszul nekünk akkor, amikor az idős párttagok és szerkesztők felügyelete alól a Stúdió vezetését mi fiatalok vettük át; akkor a szerkesztőségi komszomolszervezet – M. K.-val az élen, aki párttagként látta el a titkári teendőket – vállalt felelősséget azért, hogy helyes úton járva irodalmárkodjunk. Nem sokkal ezután szerencsére kiöregedtem a komszomolból, és apám kifejezett kívánsága és nyomása ellenére a Kommunista Pártba, több mai mélykeresztény-nagymagyar kollégámtól eltérően, nem léptem be.
Holott – és ez már komolyabb dolog – én elég sokáig komolyan hittem a szocializmus eszméiben, és akár azt is ki merem jelenteni, hogy szovjet hazafinak éreztem magam. 17-18 éves koromig bizonyosan, és talán még azután is, bár egyre több fenntartással. Úgy gondoltam, az eszmék helyesek, az elvek jók, követendők, csak érvényt kellene szerezni nekik, mert a gyakorlatban valahogy minden, ami szép és tiszta, eltorzul. A társadalmi egyenlőség és igazságosság, a lenini nemzetiségi politika (ebben a nemzetiségek önrendelkezési joga), az állam elhalása, a pénz megszűnése, a 'mindenkitől képessége és mindenkinek szükségléte szerint' elve, a nemzetközi szolidaritás, az internacionalizmus és a világbéke gondolata – stb.– mind-mind csupa olyasmi, amiben tudtam hinni, és csak lassan, fokozatosan ébredtem rá, hogy annak a társadalomnak a keretein belül, amelyben élek, mindezek teljességgel megvalósíthatatlanok.
Mai szemmel belátom, megengedhetetlenül sokáig voltam naiv, és olyan mértékben fogadtam el egy alapvetően igazságtalan és hazug rendszer létezését, sőt, olyan mértékben azonosultam vele, hogy ez semmiképpen nem vet jó fényt rám, s ha tetszik: örök bélyeg rajtam. Ugyanakkor mindezeknek a felismerése tett azzá, aki ma vagyok, így váltam előbb gyanakvóvá, később elutasítóvá mindenféle hatalmi struktúrával és ideologikus felépítménnyel szemben. Az akkoriakból levont tapasztalatok óvtak meg attól, hogy ne essem át a ló túlsó oldalára, s ne dőljek be az oly gyorsan kialakuló és terjeszkedő nemzeti-keresztény kurzusnak. Bár a rendszerváltó években a középponton túllendülő inga mozgását utánozva megindultam ebbe az irányba, de idejében, szinte Antall József első miniszterelnöki megszólalása pillanatában megéreztem-megértettem, hogy az effajta elkötelezettség ugyanúgy béklyója a szabad gondolkodásnak, a kritikus szemlélődésnek és a szellemi szuverenitásnak, mint bármi másfajta beágyazottság. Innen persze még nem vezetett egyenes út tényleges függetlenségemig: több kötöttségbe és kötelezettségbe is belebonyolódtam, de egyikbe sem olyan mértékben, hogy fokozatosan le ne tudtam volna fejteni magamról valamennyit. Ez nyilván nem sikerül, ha nincs ott tanulságul a saját múltam.
De kicsit visszatérve a 70-es évekhez.
Több helyütt leírtam, hogy első kötetem megjelenéséig (1979) én az irodalmat egyáltalán nem vettem komolyan: nem véletlenül akartam (ugyancsak a szülői kívánalommal szembeszállva) mindenáron fizikus lenni: a versírást hobbinak, mulatságnak, kedvtelésnek tartottam, és húszéves koromra összeírtam két vastag mappát megtöltő nagy számú borzalmas zengeményt. Akkori opuszaimat fel-felkacagva, fejemet csóválva olvasom, végül önmagam iránti elnéző mosollyal zárom be az irattartókat. Hogy megírtam ezeket a verseket, az tehát leginkább nevetség tárgya számomra; ám hogy sok közülük meg is jelent, az már komolyabb dolog, érdemes rajta elgondolkozni: hogyan történt, miért történt, mire figyelmeztet; okulhatok-e belőle; minek kellett volna ellenállnom, mivel szegülhettem volna szembe. Nos, ezeket az önvizsgálatokat én elvégeztem, és arra jutottam, hogy semmiképpen nem lett volna szabad a zsengéimet publikálni. Hogy mégis hagytam magam – apai ösztönzésre – „belesodródni”, az kétség kívül nagy hiba volt. Miután azonban ezt a tanulságot levontam, újra inkább a dolog humoros részét látom, és öniróniával kezelem akkori írásaimat. Egy szerény évforduló kapcsán például megírtam első publikációm mulatságos történetét a Teraszon. Amikor pedig 1999-es válogatott kötetem bemutatója volt Bp-en, azzal szórakoztattam hallgatóságomat, hogy felolvastam azokból a versekből, amelyek garantáltan nem tartoznak válogatottjaim közé, meg sem lett volna szabad írnom őket. (A közönség egy része nem vette ezt a lapot...)
Tehát: pontosan tudom, hogy a hetvenes években közreadott verseim nagy többségére egyáltalán nem lehetek büszke, de nem gondolom, hogy szégyenemben világgá kellene bujdosni miattuk. Egy kis részüknek a tematikája, felfogása „túlságosan szovjet”: nagyon is proletkultos, szocreálos, propagandisztikus eresztések ezek; nagyobbik részükkel ilyen baj nincsen: „csak” művészileg gyengék; és egy egész kis hányaduk még ma is vállalható. Ez húszéves koromig (1977) bezárólag feltétlenül érvényes. Ellenben 78-79-ben egészen tűrhető gondolati és némileg szürrealista-neoavantgard verseim is születtek (pl. a Vízió, a Bemutatkozás, a Három másodpercem, az Utólag, a Csontváry, a Vihar, a Hever egymáson a világ stb,), ezek azonban sajnos nem 1979-es első, hanem nagyrészt második kötetembe kerültek bele, annak szinte törzsanyagát képezik. Az elsőből azért maradtak ki, mert vagy óvatosságom, öncenzúrám hagyatta ki őket (elsőkötetes költő ne nagyon ugráljon, inkább legyen vonalas), vagy a szerkesztői és lektori éberség pécézte ki. Vagy pedig már akkor íródtak, amikor a kézirat a hosszú átfutási idejét töltötte a kiadóban, így aztán ezeknek az elég jó verseknek öt-hat évet kellett várniuk a második, 1984-es kötetemig. Pedig kevesebb pirulásra lenne okom, ha a Beton és vas, az Űrhajósok meg a Versekből piramist és számos hasonló helyett ezek jelentek volna meg. „Szovjet” verseket tehát én késő-kamasz komszomolista magatartásomból kifolyólag, részben privát hülyeségből, naivitásból és komolytalanságból, részben atyai javaslatra, részben nyilvánvaló megfelelni akarásból írtam, no meg bevallhatóan azért, hogy révükön más verseimet is nyilvánosságra hozhassam. (Több vers publikálása esetén elvárás volt, hogy legyen közte „tematikus” is.) A nyolcvanas években már erősen tartózkodtam az ilyesmitől, s bár újságban vagy a Kárpáti Kalendáriumban még első kötetem megjelenése után is publikáltam ilyesmiket (főleg korábban születetteket), ám 1984-es kötetembe már alig került be néhány belőlük, és még ezek is többnyire „csalások”: az egészen másról szóló, egyébként nehezen közölhető „pesszimista” verseket jól el lehetett sózni megtévesztő címek vagy alcímek alatt: Vers Dél-Afrikába, Pablo Neruda utolsó verse, Jose Marti a száműzetésben stb. (No, ezek a rettenetes csalások is inkább csak mosolyra érdemesek még akkor is, ha egy megszállott kritikusom elszánt szigorral tartja nyilván, mely versem mely címét, alcímét, ajánlását merészeltem utóbb megváltoztatni. Én tudom, hogy ezek az eredeti állapot visszaállítását szolgálták, azaz utólag az arra érdemesről levettem az álruhát.)
