szembesules150.jpgA nagyregény

     A voltaképpeni Szembesülés (ha sorszámot nem említünk: erre gondolunk), feltételezésünk szerint az első kísérlet után 7‑8 évvel született, majd néhány kisebb átdolgozáson esett át. Kiterjedéseit, szereplőinek sokaságát, a helyszínek változatosságát, az időintervallumok szélességét, egységes (de igen variábilis) stílusát, a problémák széles felvezetését és árnyalt bemutatását tekintve kétség kívül valóban regénynek tekinthető ez a 19 szerzői ívet kitevő, IX részre és részenként 6-6 fejezetre tagolt írás, még akkor is, ha alig van cselekménye, ha hiányzik is belőle mindenfajta szokványos regényelem: nincs ún. társadalom- és korrajz, nincsenek tájleírások vagy egyenes alakábrázolások, direkt jellemzések. A szöveg egészében nem találunk egyetlen valódi párbeszédet sem!

     A cselekményességnek és más szokványos regényelemeknek a hiánya azonban egyáltalán nem jelenti sem azt, hogy valamiféle avantgárd módszerre visszavezethető spontán szövegképződésről, netán montázsról lenne szó, sem azt, hogy belső történésű tudatregénnyel, sem azt, hogy posztmodern örömszöveggel, belterjes mondatburjánzással, vendégszövegekre és áthallásokra, allúziókra épülő újraalkotással vagy valamiféle dekonstrukció eredményével állnánk szemben. Nem. A Szembesülés leginkább olyan modern realista regényre emlékeztet, amelyből egyrészt művileg kimetszettek szinte minden jelentős tartalmi elemet, másrészt túlnövesztették a szerkezetét. Más hasonlattal élve: ha a „rendes” regényt hagyományos családi háznak tekintjük, a különféle izmusoknak megfelelőket pedig más-más egyéni terv alapján épített, ugyan nehezebben lakható, de elcsúsztatott emeletei, felcserélt funkciójú helyiségei, dőlt síkjai, tetőbejárata és pincekéménye miatt kétség kívül izgalmas objektumoknak vesszük, akkor a Szembesülés olyan ház, amelynek annyira vastag minden fala és födéme, ráadásul olyan sok van belőlük és annyira közel esnek egymáshoz, hogy a lakók már vagy el sem férnek köztük, vagy úgy beszorultak, hogy mozdulni sem tudnak. Ellenben a túlméretezett falakban csodálatos fém- és műanyagcsövek tekeregnek, csapok és szelepek engedik tovább vagy állítják meg az áramló gázokat és folyadékokat; huzalkötegek ágaznak ezer felé, ipari és háztartási áram, városi és belső telefonvonal, televíziós kábel, a biztonsági rendszerek vezetékei és optikai kábelei, csőposta, étellift, szemétledobó, szellőzőcsatorna, hangkürtő, rágcsálók és rovarok vájta járatok… Mindentől mindenhová vezet valamilyen ér, cső, szál, vájat.

     Az írásmű regényessége tehát nem a történések hömpölygő részletezése, nem életutak aprólékos bemutatása és nem egy szélesen felfestett történelmi vagy társadalmi tabló révén mutatkozik meg, hanem abban a viszonyrendszerben, sűrű szálú összeszövöttségben, amelynek köszönhetően minden alak, minden epizód, minden cselekményszilánk egymásra mutatva és visszautalva, hivatkozva és reagálva összefügg. Minden mozzanat és minden állókép, minden kijelentés és motívum, minden nagyobb egység és apró szövegelem szüntelenül kommunikál egymással, és ezáltal a rendszer funkcionális elemévé épül. Ha lenne ilyen műfaj, azt mondanánk: szerkezeti regény.

     Ehhez az aprólékos felépítettséghez igazodnak a tartalmi elemek is. Ez leginkább az emberi viszonyok bemutatásának árnyaltságában, nem egyszer túlrészletezésében, szétszálazásában érhető tetten.

     Említettük, korábbi változataitól eltérően a végső verzió meglehetős körültekintéssel és sokoldalúan interpretálja Agamemnon és Egiszthosz konfliktusát. Míg a kisregényben Oresztész elkötelezi magát az egyik magatartásforma (az ellenzékiség) mellett, a másikat (a lojalitást) pedig elutasítja (és a novellában a szerelmi szálra összpontosítva megkerüli a problémát), addig a nagyregény ezt a kérdést árnyaltabban, több szemszögből nézve traktálja. Egyértelmű ugyan, hogy Oresztész továbbra is az olümposzi hatalommal szembeszegülő mentalitást preferálja, ám az azzal együttműködni képes és hajlandó, Argosz érdekeit így képviselni igyekvő magatartást sem ítéli el teljes egyértelműséggel.

     A kisregényben Agamemnon még „csak” áldozat, Egiszthosz pedig „csak” az olümposzi parancsok végrehajtója, aki, beépülvén a zeuszi hierarchia felsőbb szintjébe, maga is hatalmi ambíciókat táplál, s aki személyes indulatoktól (féltékenység, bosszúvágy) indíttatva alkot véleményt, sőt ítéletet környezetéről.

     A nagyregényben finomodik a kép. Agamemnon mártíriuma ugyan nem szűnik meg, ám fény derül arra is: hol, mikor, mely áldozatok voltak (lettek volna) elkerülhetőek vagy egyenesen fölöslegesek; illetve, erkölcsi szempontból: igazolható-e bármiféle mártírium akkor, ha az önfeláldozás gesztusán túl az ifjú Tanítványok is vesztükbe sodródnak, ha megkeseredik és kiszolgáltatottá válik a család, ha barátok vesztik el állásukat.

     Agamemnon áldozat-volta mellett a regényben áldozattá válik maga Egiszthosz is: miután összeroppan felette a zeuszi hierarchia és Argosz egésze egy kiszámíthatatlan, romlott világ felé tendál, megérti: évtizedes szerepjátszása, bősz együttműködése az olümposziakkal fölösleges volt. A régi hatalom magára hagyta, az új tudomást sem vesz róla; az argosziak elfordultak tőle, mert arcára ráégett az álarc, s ezt oly hirtelen próbálta lerántani, hogy valódi bőre érvényességét is vele tépte. Az az elégtétel sem adatik meg számára – mint Agamemnonnak holtában is –, hogy valaki is mesterének tekintse. Még tulajdon fia, Oresztész sem adhat számára végső és megnyugtató feloldozást, amelyet amúgy sem fogadhatna el attól, aki magáénak vallja az agamemnoni örökséget, aki beoltódott az Elektrák tekintélyt romboló ellenanyagával, aki barátainak tekinti a Tanítványokat, s aki újra és újra mélységes megdöbbenéssel veszi tudomásul mindazokat a meghasonlottságokat, amelyek úgy szövik át a •••|

     Új életmű megteremtésébe is kétes eredmények reményében kezd Egiszthosz: a múltat, a spártaiak hódítását, a kronoszi és zeuszi érát mélységesen elítélő és kigúnyoló írásait nemcsak korábbi működésének tényei hiteltelenítik, hanem mindennapi aktuális kijelentései is, amelyekben vissza-visszasírja a számára kiváltságokat biztosító régi zeuszi rendet. Ez még akkor is igaz, ha eközben a saját szerepét is átértékelni kényszerülve •••|••• (Mindez már jóval a regény fő idősíkján túl történik, akkor, amikor Oresztész •••|••• és ezeket a főleg családi környezetben elhangzó megnyilatkozásokat értetlenül figyeli, mert nem hiszi, hogy a lelki szabadság hiányát bármiféle komfort •••|••• ugyanakkor csak legritkább esetben – nem úgy, mint az Elektrák idején – veszi a bátorságot, hogy ellentmondva és a múltat fejére olvasva •••|••• Úgy véli, a közélettől történt visszavonulásával Egiszthosz pontot tett •••|••• ezek ellenére megérti, de idegenkedve figyeli nosztalgiáját.)

     Tovább finomítják, pontosítják a múltról alkotott képet a Tanítványok utóéletére, a regényidőn túli jövőjükre történő utalások. Ezek sejtetni engedik, hogy mindazok az ifjak, akik a zeuszi hatalom összeomlása után elégtételt vehettek maguknak a múltban őket ért sérelmeikért, ezzel az egyszeri és látványossal gesztussal nem elégedtek meg, hanem folytonosan kamatozó erkölcsi tőkét kívántak belőle kovácsolni, ezért örökösen feltépték régi sebeiket, hogy legyen mit nyalogatniuk. Míg közel két évtizedes ellenzéki helyzetük alkalmassá tette őket nem csupán kiemelkedő művek létre­hozására, hanem arra is, hogy ésszerű kompromisszumokat kötve a hellén kultúra apostolaivá emelkedhessenek a spártai elnyomás alatt álló Argoszban, addig a cenzurális viszonyok megszűnte, Egiszthosz visszavonulása és önálló intézmény­rendszerük megteremtése után jelentős alkotásokat nem tudtak többé létrehozni, elkezdték felélni-kiárusítani múlt­jukat, aprópénzre váltották nem csupán tehetségüket, hanem erkölcsi tartásukat is, amely így olcsó szereppé sekélyesedett. Sérelmi beállítottságuk oly mértékben eluralkodott rajtuk, hogy a szakmai bírálatot sem tudták többé elviselni, minden kritikus megjegyzés mögött ármánykodást feltételeztek, mígnem kialakult az őtőlük különböző valamennyi jelenségre kiterjedő ellenségképük. Így fordultak végül szembe Oresztésszel is.

     Az agamemnoni és egiszthoszi kettős örökségnek ez az újabb aspektusa, amely szinte a korábbi álláspontokkal ellenkező következtetéseket is megenged, visszamenőleg is gazdagítja a két történelmi hősről alkotott képünket.

     A nagyregényt a kisregény-verzióval összevetve megállapíthatjuk: míg az előbbi voltaképp Agamemnon alakjának állított emléket, az utóbbi ezzel szemben már két esendő ember más-más előjelű kudarcának történetéhez szolgáltat szomorú adalékokat.

     Az elmondottakból azonban korántsem következik •••|••• vagy Oresztész lelkiismereti vívódásairól, mert hisz amaz apai kiváltságoknak ő is haszonélvezője, mi több •••|

     Így a regény alapproblémája nem Agamemnon és Egiszthosz konfliktusában ragadható meg, hanem abban, ez a konfliktus miként képeződik le az Oresztész–Elektra kapcsolat monitorján, illetve hogyan transzformálódik Oresztész jellemét alakító tényezővé.

     Tágabban: a három alakban megjelenő Elektra révén közvetített érzelmi, tudati és magatartásbeli tényezők miként kényszerítik hősünket szembesülésre hol a mássággal, hol a külvilággal, hol a múlttal, jelennel és jövővel.

     Leginkább pedig: önmagával.

Szerző: BDK  2015.10.17. 16:30 Szólj hozzá!

Címkék: könyv regény részlet szembesülés

A bejegyzés trackback címe:

http://konyvem.blog.hu/api/trackback/id/tr487974529

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu