A semmi apoteózisa

Elképesztő az a páratlan gazdagság, változatosság és találékonyság, amellyel a régi görögök benépesítették képzetes világukat. Anélkül, hogy egyetlen istent vagy istenséget, egyetlen emberfeletti lényt valaha is láttak volna – mégis: ezen alakokat hiányukban is roppant karakteresekké tették azzal, hogy rögzítették (valóságos elemekkel kombinált) életrajzukat, cselekedeteiket, megalkották genealógiájukat, kidolgozták jellemvonásaikat stb. Mitológiájukba jó arányérzékkel integrálták történelmüket, valós hőseiket isteni, isteneiket pedig emberi tulajdonságokkal ruházták fel, s alapos szerkesztői műgonddal létrehoztak egy olyan virtuális világot, amely – függetlenül attól, hogy ők maguk hittek-e benne, s ha igen, milyen mértékben – épp szerkesztettsége, belső rendszere, kidolgozott struktúrája és az egészét működtető törvények gazdagsága révén: ma is van, létezik. Létezése ugyanakkor nem olyan, mint valamely történelem­könyvekből azon jellegtelenségükben kilépő alakoké, hanem oly közvetlen, mint valamely primer, már-már megélt tapasztalaté. Ahogy Németh László fogalmazza A minőség forradalmában: „a görög hagyomány (s általában minden életképes hagyomány) nem a messze múltból szól, hanem a szomszédból”, ezért is történhetett, hogy a görög mitológia sokkal inkább részét képezi tudatunknak, mint némely valóságosabb, de szerkesztetlen világok. A képzetes (például vallási) rendszerek ugyanis épp attól életképesek vagy kevésbé azok, hogy milyen mértékben és milyen sokrétű interpretációban érvényesül bennük valamely alkotói koncepció. A legbuzgóbb hívő sem tudna hinni olyan felsőbb erőben, amelyről csak annyit közölnek vele: van. Tudni akarja: hol van, mióta, meddig van; milyen megjelenési formákban létezik; mit tett, teremtett, hogyan teremtette, hány nap alatt teremtette stb. Ezért, ha a mindenkori Tanítók magát az istent nem is tudták felmutatni, hát felmutatták helyette a jól szerkesztett járulékos szövegeket.

     Kicsit bölcselkedve így is fogalmazhatnánk: az emberi pszichében megjelenő (vallási) tudattartam, mivel nem a külső világ leképeződéseként, hanem teremtő folyamat eredménye­ként jött létre, ezért rendelkezik a külső világ reáliáival szemben azzal az előnnyel, azzal a felülmúlhatatlan tulajdonsággal, hogy nincs valós létezése és ennélfogva benne automatikusan megszűnik a jelenség és a lényeg feloldhatatlannak tűnő ismeretelméleti ellentmondása. Az így létrejött isteni lény megjelenése – épp tudati, nem pedig reális jellege és származása miatt – önmagában önnön lényegét is kifejezi, azt nem kell külön erőfeszítéssel feltárni. Így például Zeusz bármely megnyilvánulásában azonnal megragadható lényegi volta is, míg egy létező tárgynak vagy pláne embernek az észlelhetősége csak a jelenségek szintjén oldható meg. A tudatosan teremtett istenség vagy más mitológiai alak tehát áthidalja a világ lényegi megragadhatatlansága és a szubjektumnak éppen a világ-lényeg megragadására irányuló törekvése közti paradoxont, s erre az áthidaló szerepre annál inkább megfelel, minél gazdagabb és szerkesztettebb tudati létének jelenségvilága, amely így a lényeg megragadására több és egyértelműbb alkalmat kínál.

     Páratlan gazdagsága és összetettsége okán ezért alkalmas a görög hagyomány az élet kifejezésére, ezért képezi nemcsak az európai műveltségnek az alapját, hanem gondolkozásunk, érzéseink bázisterepét is. Szerb Antal erről így ír A világirodalom történetében: „Az utókor végtelenül sokat tanult a görögöktől... Sokkal többet..., mint az ember gondolná, valószínűleg még annál is sokkal többet, amennyiről a tudósok máig számot tudnak adni. Minden, ami megfogalmazás, minden, ami forma, végső gyökereiben a görögöktől ered. Ha írunk, ha beszélünk, sőt ha érzünk és érzésünk a káoszból kilépve formát ölt bennünk – magunk-tudatlanul mindig a görögökre emlékezünk.”

     Igen: a görögök formát, alakot adtak a dolgoknak, függetlenül attól, maga a dolog létezett-e. Soha nem az izgatta őket, valami igaz-e (s itt újra idézhetnénk Szerb Antalt, aki a görögök állandó és kitartó „hazudozását” is egyfajta művészetnek nevezte), hanem az, hogy milyen. A Platón-feljegyezte Szókratész-párbeszédek valamelyikében olvashat­ni: egy igazi drámaíró (alighanem Szophoklészról esik szó) számára közömbös: valóban úgy halt-e meg Agamemnon, ahogy a hagyomány tartja; ami lényeges, az csupán az, hogy a közönség, amely a teátrumban megnézi Oresztész és Elektra történetét, pontosan ismerje és mint evidenciákat kezelje az előzményeket, s a látottaknak ne hétköznapi értelemben vett hitelessége kösse le figyelmét, hanem az ábrázolás milyensége. A tényszerűség helyett tehát itt is a virtuális megalkotottság­ra, a formába öntésre esik a hangsúly. Ugyanakkor ennek a formának alkalmasnak kell lennie arra, hogy általa az összefüggések legmagasabb és legmélyebb szférájára is rálássunk.

     Ez pedig alighanem a művészetek leglényege.

     De nézzünk más példákat.

     A művészileg megformált Nincs, a Semmi, a Nem Létező jelenik meg olyan művekben, mint Örkény István Üres lap c. novellája vagy Kurtág György Némajáték című kis darabja. Az előbbi egyetlen szót vagy betűt, az utóbbi egyetlen megszólaló hangot sem tartalmaz, mégis elég jól el tudjuk képzelni őket, mégpedig éppen és jellemzően környezetük révén. Az Üres lapot az Egyperces novellák közt találjuk (soha karakteresebb matériát!), a Némajáték meg éppenséggel úgy nyer interpretációt (alkalmam volt „meghallgatni” ősbemutatóját a Zeneakadémián valamikor a nyolcvanas évek végén), hogy a zongorista (ott és akkor Kocsis Zoltán) jól megformált kéz- és testmozdulatokkal, mély átéléssel adja elő, anélkül, hogy egyetlen billentyűt is lenyomna. Ez az ötlet, tudtam meg jóval később, voltaképp John Cage sok vitát kavart 4’33 zeneművére vezethető vissza, amely nem egyéb, mint négy perc harminchárom másodpercnyi teljes csend: pontosabban ennyi ideig tartó zenehiány, amikor is a koncertterembe beszűrődő zajok, a közönség pisszenései, a székek reccsenése képezi a voltaképpeni művet. Bizonyos tekintetben ide sorolható Kazimir Malevics Fekete négyzete is, amely szintén a tartalomdús Semmi jelképévé vált, miközben tudnunk kell, hogy általában is a képzőművészetben olyan •••|

     Vagy: József Attila Eszmélet c. remekének elemzése során Nemes Nagy Ágnes jutott arra a következtetésre, ebben a költeményben nemcsak a leírtak a lényegesek, hanem legalább annyira az is, amit a költő elhallgat. Mint ahogy egy monumentális görög oszlopcsarnok sem csupán oszlopai révén az, ami: lényegéhez tartozik az oszlopok térfogatát többszörösen felülmúló üres tér.

     Vagy: Szentkuthy Miklós írja a Prae-ben: „Minden mű kifejleszti organikus »nem ez a mű«-párját”; másutt kifejti, hogyan lehetséges „az irodalom lényegi impotenciáját” úgy alkalmazni „termékeny optimizmussal”, hogy „az állandó hiány-kíséretet és másság-kontinuót pozitív harmónia-alkat­résszé” tegyük, miközben a Nem-et éppúgy belevonhatjuk „a mű területébe, ahogy a Panteonban is volt pozitív oltára az »ismeretlen istennek«.” Az is Szentkuthy, aki „végtelen, de agyontagolt mozgó semmi”-ről, „gazdag mértani semmi”-ről, „dogma-hálózatos semmi”-ről és „ezerrezgésű semmi”-ről ír.

     Vagy: Lao ce szerint „az agyagedény hasznossága” a benne lévő üreg révén mutatkozik meg, mint ahogy „a ház hasznossága” is a falak közti üres térben rejlik. Az anyag, a valami tehát azáltal fejti ki hasznosságát, hogy a nincset, a hiányt öleli körül.

     Vagy: H. G. Wells hőse, a Láthatatlan ember úgy tette magát láthatóvá, hogy tetőtől talpig felöltözött és a ruhából kilátszó (illetve éppen hogy ki nem látszó) testrészeit körbefáslizta. Így a szem számára nem létező valóságot a környezete egy másodlagos és voltaképpen teljesen jellegtelen közlés, a ruha és a fásli révén észlelhette, és nem kételkedett abban, magát az embert látja. Ehhez hasonlóan a •••|

     Vagy: ki ne látott volna halotti maszkot. A rég elporladt arcot híven őrzi a gipsz, és önmagán pontosan megmutatja, milyen volt az, ami már nincs. Hasonló eljárás: a Pompejit feltáró kutatók a keménnyé égett vastag koromrétegekben ember formájú üregeket találtak: a pernye alatt elpusztult régvolt pompejiek negatív lenyomatát. Ezekbe az üregekbe gipszet öntöttek, s amikor az megszilárdult, kiemelve élethű szobrokat kaptak, amelyek pontosan őrizték a haldoklás utolsó mozzanatát. (Mind a maszköntéshez, mind a pompeji ötlethez hasonlatos Méhes László festőművésznek az az általam valamikor a 70-es években megcsodált akt-sorozata, amely valahogy így készült: modelljét lefektette a padlóra, majd gipszbe áztatott lepedőt terített rá; ez utóbbi felvette a meztelen nő testének egyes domborulatait, s ezeket megkeményedve is híven őrizte, így hát, mint valami sajátságos reliefet, lehetett mozgatni, szállítani, vagy akár kiállítani. De a művész nem a lepedőket állította ki, hanem azokat a fotókat, amelyeket róluk készített. Micsoda bravúros összemosása ez a létező valóságnak és az áttételessége révén intenzívvé vált kreációnak!)

     Voltaképp a hiány jeleníti meg az ábrát a metszetekben, szgrafittókban és sok más eljárás során: az ábrázolás úgy jön létre, hogy egy anyagból kivágnak, kivésnek részeket, és a valami által határolt semmi rajzolja ki a képet. Így jelentek meg a betűk a jeges ablakon is, amikor a kis Móra Ferencet írni tanította édesanyja.

     Vagy: térjünk vissza egy picit a görögökhöz. A fentebbi Szentkuthy-idézetben is szerepelt az ismeretlen isten, akinek a Panteonban üres talapzatot állítottak. Lehet-e ennél szebben, pontosabban és áttételesebben jellemezni a Semmit? A bölcsen ravasz görögök ugyanis nemcsak a valóságban nem létező, elsődleges hiányú világot szerkesztették meg mitológiájukkal, amelynek megalkotottsága révén izzó intenzitást adtak, hanem ezen belül és ezen felül még csavartak kettőt a fikción: a képzetes létező részeként létrehozták a képzetes hiányzót, Agnosztosz theoszt, az ismeretlen istent, és hogy még hatványozottabb legyen a hiány jelenvalósága, üres (!) talapzatot állítottak neki. Az az üresen hagyott hely a talapzaton, az számomra az abszolút hiány, a Semmi apoteózisa. Ehhez a szerkesztetlen, tulajdonságokkal fel nem ruházott, történetekben nem szereplő, családfával nem rendelkező, hatalmas és kicsinyes cselekedeteket végre nem hajtó istenhez képest létezik még csak igazán Zeusz vagy Apolló!

     Végül e sorozathoz utolsóként egy saját ötletemet kapcsolom.

     Képzeljük el, hogy valamelyik Beethoven-szimfóniából kigyűjtjük az összes szünetjelet, s ezeket egymás után hézagmentesen sorba állítva kapunk mondjuk két percnyi tiszta csendet. Vajon ennek a csendnek a minősége nem nagyságrendekkel magasabb-e, mint azé a csendé, amely csak úgy, magától adódik? Nem közvetít-e ez a kigyűjtött két percnyi hanghiány valami felfoghatatlanul releváns üzenetet Beethoven zenéjének zsenialitásáról? (És vajon miben különbözik két csend, ha az egyiket Solti György, a másikat a vidéki tűzoltózenekar tamburmajorja vezényli?)

     Távolodjunk el a művészileg megalkotott hiánytól, nézzünk más példákat.

     Közismertek a perui Nazca-vonalak, amelyek évezredekkel ezelőtt keletkezhettek, és amelyek csak a magasból – repülőgépről – megfigyelve alkotnak értelmes ábrákat. Az esetet nem azért idézem, hogy azon tűnődjek a Nyájassal együtt, vajon mi célból és milyen technikai eszközökkel készülhettek ezek az ábrák korszakokkal a repülés felfedezése előtt (komoly tudósok állítják: idegen civilizációk keze van a dologban), hanem azért, mert ezen ábrák a hiány révén jöttek létre. A vonalakat ugyanis nem úgy jelenítették meg a kőtörmelékekkel, kavicsokkal teleszórt sivatagban, hogy – például – hasonló méretű köveket egymás mellé, egy vonalba helyezték volna, hanem – ellenkezőleg –: több kilométer hosszú egyenesek mentén a finom homokról eltávolították a vonalak útjából a kisebb-nagyobb köveket. A sivatag egésze a spontán kialakult „rendetlenség” és esetlegesség képét mutatja, csupán a kívánt ábra vonalai válnak ki ebből a káoszból azáltal, hogy hiányok sorozata kirajzolja őket.

     (Erről eszembe jut gyerekkori csínytevésünk, amikor ehhez hasonló módszerrel a hóval borított Ung-parti sétány egy bizonyos sávjára – hóval letakart csúszkák voltak itt – tereltük a gyanútlan járókelőket. Ezt a bizonyos sávot üresen hagytuk, a sétány többi szabad területén azonban – mintha a rögtönzött hógolyó-csata hevében tettük volna – „ottfelejtettük” iskolástáskáinkat, sapkáinkat, kesztyűinket. Az áldozatul kiszemelt járókelők szeme azonnal kiválasztotta a nagy összevisszaságban azt az egy sávot, amely tiszta volt és a gondtalan áthaladás lehetőségével kecsegtetett. Persze nem tudták, hogy mindez álca, a hó alatt jég van.)

     Említhetek egy elvont matematikai példát is. Ez a pontos tudomány, amely, gondolhatnánk, nem lehet alkalmas arra, hogy költőileg, megalkotottságában közelítse meg a semmit, mégis időnként különös fogalmakkal operál.

     A matematikai semmi, a zérus, az üres halmaz nem igazán érdemes figyelmünkre, mert benne a hiány teljesen hétköznapi módon jelenik meg. Ám itt vannak a komplex számok!

     Aki valaha tanult felsőmatematikát, az hallott a komplex számokról (ma már középiskolai anyag). Nos, képzeljük el, a költőietlen matematika azt állítja, minden szám elképzelhető egy valós és egy képzetes szám összegeként. A mindnyájunk által ismert és használt számoknak csak valós összetevőjük rendelkezik értékkel, a képzetes összetevőjük zérus, ám a komplex számok esetében azok képzetes részének is van értéke. Képzetes rész! Amelyről a tudomány maga állítja, hogy nem valós! (Azaz, szigorúan véve: nincs!) És most el kell gondolnunk, hogy ennek a nem valós, tisztán képzeletbeli (szakszóval: képzetes) számnak értéke van! Azaz: tulajdonságokkal felruházott és e réven megalkotott matematikai Semmi!

     (A képzetes szám eredete egyébként az, hogy a negatív számoknak nem létezik négyzetgyö­kük. Figyelem: nem létezik! Ám szükségessé vált, hogy ezekkel a nem létező számokkal is műveletek legyenek végezhetők, ezért a matematika kitalálta, mínusz egynek a nem létező értéke legyen i. Ez az i az én szememben valahol rokon a görögök ismeretlen istenével.)

     Példák sokasága hozható fel a csillagászatból is.

     Idézhetném a Neptunusz felfedezését, amikor egy korábban láthatatlan objektumot a környezetére gyakorolt hatása (a Szaturnusz és az Uránusz háborgásai) alapján találtak meg, mégpedig az égboltnak pontosan azon a helyén, amelyet elméleti úton meghatároztak. Beszélhetnék a távoli csillagok feltételezett bolygórendszeréről, amelyeket közvetlenül megfigyelni (a roppant távolság és a bolygók viszonylagos kicsinysége miatt) ugyan nem tudunk, de az anyacsillag „viselkedéséből” mégis tudomásunk van róla, ugyanis a csillag és bolygórendszere közös tömegközéppont körül kering, és bár ezen középpont a csillag belsejében – de nem a középpo •••|

     Avagy itt van a fekete lyuk paradoxona: gigantikus gravitációja minden olyan információt visszatart (még a fényt is), amely felfedné, elárulhatná létét; de mégis elég pontosan feltételezhető, hol helyezkedik el a fekete lyuk: ott, ahol, úgy tűnik, abszolúte semmi sincs. Pontosabban: ahol az abszolút semmi van.

     |••• egyben vallási és filozófiai alapkategória is. Az eredetmítoszok szerint az isteni erő a semmiből, a káoszból teremtette a világot. A buddhizmusban a Nirvána •••|••• encializmus nagy alakja, Martin Heidegger filozófiája egyik alapfogalmává emelte.  Fő művében, a Lét és időben olyan tudományos lételméletet teremtett, amelyben megszüntette az emberre és a világra való osztottságot. Kidolgozta a valódi, az autentikus lét és a nem-valódi, a mindennapi létezés problémáját. Értelmezése szerint a Semmihez szervesen hozzátartozik az az alapfeltevés, miszerint el lehet hozzá jutni anélkül is, hogy megértenénk azokat a roppant összetett szerkezetű jelenségeket, amelyek a Létezőt mint egészet megnyithatnák előttünk. A heideggeri Semminek eszerint csak úgy lesz jelentősége, ha semmissé teszi azon jelenségek és kérdések lényegét és értelmét, amelyekkel a Semmi keresése során találkozunk.