Argosz aranykora
A hetvenes évek vége bizonyos tekintetben aranykornak nevezhető Argosz történetében. Ez az időszak a már és még érája. Már lecsillapodtak a hatvanas-hetvenes évek fordulójának éles konfliktusai (Agamemnon és Egiszthosz összecsapása), de még a zeuszi központi hatalom despotizmusa nem nehezedett teljes súllyal Argoszra, mint aztán a nyolcvanas évek első éveiben, a teljes ideológiai megmerevedés idején. Nem, a hetvenes évek második felében mintha a XX. pártkongresszus egyfajta késleltetett utórezgése lett volna tapasztalható Argoszban: talán a helybéli félistenekhez és helytartókhoz csak ekkorra csordogáltak le az olümposzi határozatok. De más konstellációk is közrejátszottak: az argosziakat már nem vette körül a korábban észlelt gyanakvás (tudjuk, ez nagyrészt az Egiszthoszhoz hasonlóan gondolkodók kompromisszum-kereső működésének köszönhető), és még nem alakultak ki az új gyanakvások új indítékai. Oresztészék nemzedékének már volt annyi tapasztalata, hogy ennek birtokában aránylag eredményesen hasznosíthassák készségeiket a hatalom szélárnyékában, de még – szerencséjükre – nem vetemedtek arra, hogy birizgálni merjék a szunyókáló oroszlán dús szemöldökét.
Egyfajta szép békeidőket éltek meg tehát azok, akik ekkor már eszmélő, de még el nem fásult polgárai voltak a birodalom szélén kicsit saját életet élő Argosznak. Megadták Zeusznak, ami Zeuszé: tapsoltak a díszünnepélyeken, naponta tartottak politinformációt, beléptek a Szomoliszba (többen a Kápéeszoszba is), írtak mozgalmi dalt és kötelezően kivonultak a dolgozók önkéntes demonstrációira az államünnepeken – de közben élték a saját életüket, s ha magukra zárták a családot, akkor az athéni tévét nézték; az athéni lapokat járatták és athéni könyveket vásároltak tucatjával a kínálattól roskadozó Druzsba könyvesboltban. Nagy Lászlót olvastak és Pilinszkyt, Déryt és Örkényt, belekóstoltak Bibóba, Hamvasba és az egzisztencialistákba – de ha beszámolót, dolgozatot, jelentést írtak, kapásból kiválasztották élére a legmegfelelőbb citátumot a Kronosz Összesből vagy a központi lap vezércikkéből. Már élni tudtak lehetőségeikkel, de még nem kívántak visszaélni velük. Már szagolgatták a dugót a palackban és érezték a szivárgó dzsinnszagot, de még nem hitték, hogy a szellem kiszabadulhat. Pontosan felmérték, hol húzódnak a falak, de már és még nem akartak sem fejjel nekimenni, sem zsongítóan veszélyes közelségéből elóvatoskodni. Osontak a fal tövében, ha kellett, hátukat is nekitámasztották, mintha védenék a heveskedőkkel szemben, közben suttyomban megbontották a fúgát, kiszedték a téglákat és átlesve mintát vettek a túli világból.
És talán ennél is fontosabb konstelláció: e korszakra esett Oresztészék nemzedékének ifjúkora, hosszan elhúzódó kamaszságuk évei, a már-nem-gyermek és még-nem-felnőtt kegyelmi állapota. Ahogy a regényben áll: „...amikor már rá szabad gyújtanod, de még nem fenyeget a tüdőrák; amikor már be mersz nyúlni egy lány szoknyája alá, de még nem félsz a nemi bajoktól; amikor már nem öklendezel az első fél deci pálinkától, de még nem kívánsz utána azonnal egy másodikat; amikor már látod elődeid összes hibáját, de még nem sejted, hogy magad is el fogod követni valamennyit, ráadásul hasonló sorrendben; amikor már pénzt keresel, de még nem kell kenyérre költened; amikor már azt hiszed, hogy mindent tudsz a világról, de még nem döbbentél rá, hogy magadat sem ismered eléggé; amikor rengeteg barát vesz körül, s nem tudod elképzelni, hogy az első igazi sebesüléskor mégis egymagadnak kell majd bebújnod a farkasverembe; amikor naponta megváltod a világot, s nem veszed észre, hogy erről a világ egyáltalán nem hajlandó tudomást venni.”
