Werk-1991 

(talán az elsők egyike)

     Másfél év elfelejtődés után a hiányregény gondolata nemrégiben újra eszembe jutott, amikor, egészen más alkotói feladattal foglalkozva, sajátos (ám gyakori) írói problémával találtam szembe magam: bizonyos átélt-megtapasztalt történéseket, helyzeteket úgy akartam ábrázolni, hogy ne lehessen a valósággal azonosítani. Ennek érdekében megváltoztattam a neveket, helyszíneket, hőseim foglalkozását – de még így is túlságosan felismerhetőek maradtak. Ha viszont ennél többet (például a szereplők egymáshoz fűződő viszonyát) is átalakítottam, akkor messze kerültem eredeti elképzelésemtől, egészen más kerekedett a dologból, mint amit eredetileg elgondoltam.

     Keresni kezdtem a megoldást: miként lehetne úgy megírni valamit – hogy ne írjam meg. Azaz: a mondandómat hiánya révén kell megalkotnom akképpen, hogy ez a hiány kimondatlanul is egyértelművé tegye magát a mondandót. Ez kivitelezhetetlen, legyintettem, de ekkor hirtelen eszembe jutott a nem létező regény ötlete.

     Hosszú idő telt el, amíg a megvalósítás lehetséges (vagy annak vélt) módjára is rátaláltam, és elkezdhettem a voltaképpeni munkát.

     Néhány havi kísérletezés és előfogalmazás után most ott tartok, hogy felváltva gondolom az ötletemről hol azt: zseniális, hol azt: használhatatlan. Gyarapítom a szövegeket, újabb s újabb részeket dolgozok ki, ügyelek az összefüggésekre, arra, hogy kölcsönösen megfeleljenek egymásnak és kiegészítsék egymást, no és persze olyan módon öleljék körbe a hiányzó regényt, hogy a körbeölelt tárgy mind jobban érzékelhetővé váljék. Aztán egyszer csak belátom, mindez képtelenség: nem létező műhöz fűzni lábjegyzeteket, hiányzó állításokat cáfolni és igazolni – és hetekre felhagyok a próbálkozással, belátva, így nem lehet regényt írni. Aztán jön egy épkézláb ötlet, s újra fellelkesülök, összehozok pár epizódot, megérzem a kihívás nagyszerűségét, megmámorosodom saját mondataimtól – majd ismét kételkedni kezdek. Van-e értelme az egésznek? Lehetek-e eléggé leleményes ahhoz, hogy művészileg hiteles művet hozzak létre és a másodlagosságból megalkossam az elsődleges hiányt?

     Így lépdelek előre – még nem tudom, megérkezem-e valahová, s ha igen: vár-e ott valami az elvetélt ötletek rozsdálló roncsain kívül.

(az elsők másika)

     Érdekes: még saját használatra szánt jegyzeteimben is kezdem regénynek nevezni a Szembesülést – merthogy ez lesz a címe! – , és úgy állítom be a dolgot, mintha a mű valóban létezne vagy legalább létezni fogna.

     A Kidotaphiszban tervezett közlés érdekében egyébként elkészültem néhány újabb fragmentummal. Dolgoztam az Előszón, megírtam hét új jegyzetet, két életrajz-kockát, és van már pár bekezdésem az Utószóból is. Nem tudom, ez a voltaképpen nagyon kevés szöveg megáll-e a maga lábán; igaz, sokkal többet nem is bírna el egy folyóirat-publikáció.