Forrásokszembesules150.jpg

     A nincs-regény ötlete – ebben a formájában és tudtommal – teljességgel sajátom, ám ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nincsenek, ne lennének előzményei, irodalmi forrásai. Elképzeléseim kimunkálásakor csupán néhány hasonló példa jutott eszembe, ám ahogy az írást elkezdtem és ahogy haladtam benne előre, tudatosan gyűjteni kezdtem a nincs, a semmi, a hiány megjelenítésére vonatkozó párhuzamokat.

     Ami a regényírás kezdetekor felötlött:

I) Karinthy, Kosztolányi és Babits teremtette meg saját korában (főleg a keletimádatnak hódoló sznobok pukkasztásá­ra) Cecil M. Joepardy, a bengáli nyelven alkotó, egzotikus állatok és növények közt, egy Madagaszkár melletti szigeten élő költő és bölcselő alakját. A három játszótárs megírta az aggastyán szigetlakó életrajzát, fordítottak tőle, tanulmány­ban elemezték műveit, idézték magvas megállapításait. Játékukat környezetük sokáig komolyan vette, és társasági körökben egy időre a titkokkal övezett legendás figura közbeszéd tárgya lett.

     Joepardy alakja azóta – és sajnos – nagyjából feledésbe merült, esetleg aforizmái bukkannak még fel olykor-olykor, például ezek: „Minden a túlsó parton van”, „A halak sohasem hazudnak”, „Közelebb van az otthoz a messze, mint az itthez a közel”, „A hegycsúcsok mindig felül vannak”, „Minden túlsó parttal szemben megtalálod az innensőt”, „A ma a tegnap holnapja és a holnap tegnapja”, „Víz alatt nem lehet énekelni”, „Semmiből a kevés is sok”, „Meghalni csak egyszer lehet” stb. Fontosabb műveiről, az Under the Golden Keyről (ez csupán angol fordításban maradt fenn) vagy a Nagy Traktátumról (mely a materialista és az idealista filozófia szintézisét igyekezett megteremteni) szinte teljesen megfeledkezett a hálátlan utókor.

     A magam szerény eszközeivel szerettem volna regényemben megörökíteni a Mester alakját, ezért több helyen is idézek műveiből, hivatkozom megállapításaira. A Szembesülésben természetesen kizárólag a magam-írta Joepardy-aforizmákat idézem, például: „A sirályok a halat szeretik, nem pedig a tengert”, „Csónakkal nem lehet átkelni a sivatagon”, „Ha nem tudod, merre van Észak, igazodj Dél szerint”, „Süketek ritkán botfülűek”, „Ha szél nem fújna, vitorla sem kellene” stb. Számos egyéb szárnyas gondolatot itt most nem emelek ki, így az eredeti regény az a hely, ahol ezek nem olvashatók. Mint például: „A sötétségnek nincsenek színei”, „A tenger mindig meztelen”, „Amit szemed nem hall, azt füled sem láthatja”, „A dolgok önmaguk árnyékán fekszenek”.

II) Második forrásom Kamatsu Sakyo japán író A bika feje novellája, amelyet korai kamasz-koromban olvastam, akkoriban, amikor az iskolai kötelező olvasmányok ellenében, az irántuk érzett viszolygásom okán évekig kizárólag sci-fit vettem a kezembe. Nos, ez az egyébként nem is annyira fantasztikus, inkább misztikus novella arról szól, hogy az írás hőse egyre gyakrabban hall ismerősei körében a hátborzongatóan csodálatos, lebilincselő remekműről, A bika feje című könyvről. Keresni kezdi, hogy elolvassa, de sehol nem akad nyomára, még a legnagyobb könyvtárakban sincs meg. Mígnem kiderül: nem is létezik, épp csak mindenki úgy tesz, mintha ismerné, mintha olvasta volna. Ezt a gyakorlatot végül a novella hőse is átveszi, s nagy elragadtatással maga is a könyv lenyűgöző zsenialitásáról, semmihez sem hasonlító eredetiségéről kezd beszélni egy társaságban.

III) A harmadik forrást az akkor Somorján lakó és később Dunaszerdahelyen működő Hodossy Gyula barátomnak köszönhetem. Ő irányította rá figyelmemet a jeles felvidéki születésű költő és gondolkodó,Tsúszó Sándor munkásságára, aki, ha mással nem is: egybetűs verseivel és kihúzásos technikával készült költeményeivel bizonyára örökre beírta nevét az irodalomtörténet arannyal futtatott lapjaira. Az évek során magam is Tsúszó-rajongóvá és -kutatóvá váltam (olyannyira, hogy egy tanulmányommal, amelyben a mester ungvári tartózkodásának tényeit derítettem fel, be is kerültem a Légy helyettem én c. Tsúszó-emlékkönyvbe), a Szembesülés egészét pedig éppenséggel át- meg áthatja, néhol szinte meg is határozza a tsúszói életműből leszűrhető alkotói tapasztalat, a •••|••• tól egészen a kihagyásos szövegtechnikáig.

IV) Jóval az első három forrás tudatosulása és koncepcióm kidolgozása után ismertem meg •••|••• úgy is mint az alkotó fantázia teremtette önálló univerzum. A feltételezett, de valójában bizonyára nem létező műre reflektáló kommentárok példájaként ••|••• Jorge Luis Borges bonyolult szöveg- és hivatkozás-labirintusa •••|••• a Tlön-enciklopédia páratlanul gazdag •••|••• mint totális metafikció.

Szerző: BDK  2016.05.02. 20:26 Szólj hozzá!

Címkék: könyv regény részlet szembesülés

szembesules150.jpgJegyzetek

 

     362 Oresztész ekkor érti meg: ő így nem állíthat méltó emléket Agamemnonnak. Neki legalább egy regényt kell írnia.

     363 Az idézőjelbe tett citátum pontatlan átvétel. Eredetileg: „...az istenekben sem lehet hinnünk, ha jogtalanság győz a jog felett” (Euripidész: Élektra, 589–590.)

     364 Részben görög betűkkel, részben más jelekkel írt szövegrész. Az íráskép alapján valószínűsíthető, egyfajta titkosírással állunk szemben. Nehezíti a megfejtést, hogy nem tudhatjuk pontosan: a mondat honnan kerül Oresztész elé: fatörzsbe vésve látja-e meg, előkerült papírcetli idézi-e emlékezetébe, netán mint emlék, hallucináció jelenik meg előtte.

     365 Az utolsó sorokban ráismerünk a helyszínre: ugyanaz a kiserdő, amely a regény legelején, majd vissza-visszatérően egyes közbülső fejezetekben is keretül szolgált Oresztész töprengéseihez.

     Teljes a leltár: sejtelmesen hajladoznak a páfrányok, érkeznek a denevérek, és valahol mélyen a lombok közt – ebben biztosak lehetünk – ott van a forrás is, amelynek vizéhez Oresztész önmagával szembenézni odahajolhat.

Szerző: BDK  2016.05.02. 20:18 Szólj hozzá!

Címkék: könyv regény részlet szembesülés

A Szembesülés bemutatójára 2005 október 10-én került sor Pécsett, a Pannon Magyar Házban. A bemutatót a könyv kiadója, Szirtes Gábor vezette. Az eseményről az ECHO pécsi kritikai szemlében G. Tóth Károly számolt be (eredeti még elérhető a neten, a második cikk ezen az oldalon)

G. Tóth Károly

szembesules150.jpg2005. október 10.
Pécs, Pannon Magyar Ház
Balla D. Károly: Szembesülés

Hiányregény, esszéregény, werk-szövegek, fragmentumokként meghatározható különböző szövegtípusok gyűjteménye — ilyen és hasonló, a változatos irodalmi kísérletekre érzékeny fül számára is olykor meghökkentő műfaji minősítéseket hallhattak a jelenlévők a kárpátaljai szerző legújabb könyvének Szirtes Gábor, a Pro Pannónia Könyvkiadó igazgatója által vezetett bemutatóján.

De a szerzőnek — akit joggal tarthatunk a kárpátaljai magyar nyelvű irodalom egyik reprezentánsának —, a könyvhöz vezető, s a bemutató alkalmával elmesélt életútja is tartalmazott meglepetéseket, példázva az élet és irodalom érzékeny és olykor tendenciájában is felettébb komplikált kimenetelű összefüggéseit. A történet szerint az ungvári születésű Balla D. Károly kamaszkorában mindenekelőtt a fizikához vonzódott. A családi tradíciók (szerkesztő, író-újságíró apa) által kínált életpályától eltérően sokkal közelebb álltak hozzá a fénysebesség, a relativitáselmélet univerzális kérdései — s mondjuk a fizikai Nobel-díj (kamasz)álma. A változást az első, (mára feltétlenül) éretlennek érzett verskötet (mivel azért írogatni kellett) hozta meg: az ismertség, ismertté válás, a szerelem, barátság útjain a dolgok utáni természetes érdeklődés, a körülmények, és a kötelezően jelentkező felelősségvállalás révén a fiatal szerző egyszer csak a kárpátaljai irodalmi élet középpontjában találta magát. Ennek szervezőjévé, motorjává válva számára is a sorsvállalás, a kisebbségi sors kérdései váltak meghatározóvá. Így/következésképp Balla D. Károly a sorsvállalás emblematikus alakjává válhatott. Azonban itt is elkövetkezett az újabb fordulat, nem szándékosan, hanem a szerző szavaival: „mindez megtörtént velem.” Ez a fordulat a 90-es évek körül zajlott le, amikor is úgy tűnt fel, hogy az a veszély válik egyre inkább valósággá, melynek során a kisebbségi kérdésekkel való egyébként őszinte és szükséges foglalkozás a szerepekbe való belemerevedéssel járhat együtt. Ez pedig a kifejezésmóddal, az adekvát formával kapcsolatban is kétségeket támasztott. S innen már — ki tudja, hogy nem a „történelem cselének”, furcsa fintorának megfelelően-e —, ha nem is egy, de valóban nem sok lépés kellett ahhoz, hogy szerzőnk, a pl. Grendel Lajos által is vallott követelményt szem előtt tartva, hogy ti. a lokális mellett tessék a világegyetemig kitágítani a láthatárt, visszatérjen az ifjúkor mindenekelőtt az egyetemességet figyelembe vevő szemléletéhez. Mindez a minden eddigi tisztázását, az eddigiekkel való gyötrelmes szembenézést is megkövetelte, ami elől nem lehetett elmenekülni. És implikálta a Szembesülés című regényt is. A szerző nehézségei, dilemmái azonban bizonyos szempontból itt (újra)kezdődtek, amennyiben világossá vált, hogy a művét a mindennapi, megtörtént valóságra emlékeztetően, ikonszerűen nem lehet megírni, legalább két okból nem. Az egyik, hogy az így formát öltő mű személyes érzékenységeket sértett volna. A másik, a fontosabb: a szerzői előérzetek szerint (s ez főleg a probléma horderejéből következik) a megvalósítás a lapos, közhelyszerű köznapisággal fenyegetett. Mivel viszont a megírás kényszere elháríthatatlan volt (a kibeszélés igénye, a megvallás szándéka, az önbecsülésre, az igazság feltárására felszólítottság), olyan formát kellett, ill. sikerült találni, ami ha nem is feltétlenül ismeretlen elemekből építkezik, de megkomponálásában egyedülállónak mondható. S hiányregény tehát azért, mert a mindennapi valóság szerinti történet hiányzik belőle, mint ahogy az összefüggő történetmondás is hiányzik. Mindezeket, ill. a mű középpontjában álló etikai-erkölcsi dilemmát a szerző a görög mitológiában az átreidák sorsát megelevenítő Oresztész–Elektra történetre játszatja rá. Pontosabban annak jócskán megváltoztatott viszonyrendszereket bemutató parafrázisára, amelynek során az el nem mondott történet, a hiányregény és az esszé-, werk-, fragmentum-, töredék-, lexikon-, és más szövegekből álló együttes játszik „párbeszédet”. A kitapintható, ismert, oresztészi „párhuzamtörténet” szerint a fiúnak választania kell az apai, genetikai örökség és az ettől eltérő szellemi között. A zeuszi hatalomgyakorlásban részt vett apai örökség megtagadása nem kerülhető ki, de — további őrlődéseket okozva — az elutasító magatartás gyarlóságai is tagadhatatlanok. Az embernek főleg(?) önmagával való, „illetlenül őszinte” szembekerülései során a személyiség autonómiája, szabadsága lehet az egyetlen iránytű, az igazi tét. A kínzó szembesülések végeredménye, hogy minden feltételek között meg kell határoznia magát a világban (s az olvasót is erre szólítaná fel ez a mű), a gondolkodó, etikus emberrel szemben, ha kegyetlenül szigorú is, de alapkövetelmény. S a világ végeredményben azért mégiscsak élhető (kell hogy legyen), a mindenkori én „énjének” minden keserves megpróbáltatása, bizonytalankodása, időszakos „eltörlése” ellenére is, vagy éppen azzal együtt — és lehet, ez is kikerülhetetlen feltétel — az Elektrák segítségével. A Szembesülés kínzó őszinteségre ösztönző, bonyolult műként mutatkozott be, nyelvében, kompozíciójában, gondolatisága, morális követelményei tekintetében egyaránt.

Szerzőjének játékos-önironikus megjegyzése („Ha nem én írtam volna, én magam sem olvasnám el”) is erre utalhat. Trükkregény — hallatszott el az utolsó minősítés. Vagy amit akartok — tehetjük hozzá. Sugallja, amiről sokan hajlamosak megfeledkezni, hogy mindannyian, mindig úton vagyunk. És hogy reménykedjünk benne, olykor azért szó lehet a megérkezésről is.

Szerző: BDK  2016.03.14. 15:16 Szólj hozzá!

Címkék: kritika pécs regény bemutató szembesülés

szembesules150.jpgAz utolsó szövegoldal

|••• ezt én is a legmegfelelőbb módnak tartottam nevének és emlékének méltó megőrzésére. Hiszen újra kiadott könyve alig kapott visszhangot, emléktáblájának a felavatására a hivatalból megjelenteken kívül csak néhány barát és pár hajdani ellenfél volt kíváncsi. Egy díj azonban, igen, egy évente a sajtó nyilvánossága előtt, ünnepség keretében átadott díj!

Lázas szervezésbe kezdtem, megszövegeztem az alapító okiratot, szép felkérő leveleket írtam és a kuratóriumba sikerült megnyernem a legnagyobbakat. Kányádi Sándor, Fodor András, Lator László, Tolnai Ottó, Gömöri György adta a nevét.

De az athéni tanítványok másként gondolták. Az ideges hangú telefonhívás épp a Szerdahelyi utcában ért el, a Kidotaphisz akkori szerkesztőségében. Juliánusz alaposan beolvasott nekem. Hogy jövök én ehhez, éppen én, ráadásul őnélkülük!362 Hiába szabadkoztam: mindezt Fódosz személyes kérésére (és a dologgal mélységesen egyetértve) tettem. A magyarázkodás nem segített, védelmezőn sem A Leghívebb Követő tekintélye nem szállt át rám, sem Zeusz égisze meg nem védett a vádak ellen. (Úgy tűnik, már isteneinkben sem bízhatunk, ha jogtalan vádak győzik le jogos érveinket.)363

A számonkérés bélyegként égett rajtam, mint seb azon, kitől nem fogadják el az áldozathozatalt és ezért vezekelnie csak a sziklát örökösen felfelé gördítve adatik. Hiába nyitna virágot a páfrány, gyöngyét hiába szórná elém a tenger minden kagylója: az öröklött bélyeg az ő számukra az idők végezetéig ott marad homlokomon. És mégis...

És mégis, gondoltam most, révedezéseim lassan lezárván.

A tiszta víztükör mégis azt csillámolta, a fák mégis azt sóhajtozták, az ég fáradt szürkesége mégis azt hunyorogta, felejtett pergamenekről időn áthajló üzenetként mégis az káprázott elém, hogy:

folytatas.jpg364

 

Elindultam hát, lassan elhagyva a kiserdőt, amerre a denevérek utamat kirajzolták, amerre páfrányok levele eligazított. Elindultam abban a biztos tudatban, hogy a magamba fogadott idő hamarosan megtermi csírázó magvait, és bármi, ami a jövőben történni fog velem, azt a múlt a folytonosság tűnő hullámaira hieroglif jeleivel régen ráírta, s a jelen suttogva már kibetűzte.

Elindultam a város felé, át a temetőn. 365

 

Vége

Szerző: BDK  2016.01.08. 18:54 Szólj hozzá!

Címkék: könyv regény részlet szembesülés

Jegyzetekszembesules150.jpg

 

     1 Az első két bekezdés nyilvánvalóan szimbolikus tartalmú. A forrás, a tiszta víz, a tükröződés, a páfrányok és denevérek – mind-mind többértelmű, másod- és harmadlagos jelentéssel rendelkező kifejezések. Teljes fogalmi hátterük feltárása itt nem lehet célunk, ám egyetlen példán bemutatjuk a lehetséges asszociációkat.

     A forrás egyenestől alig eltérő értelme: tisztaság, átláthatóság; emellett a víz – mint őselem – egyben az élet, a létezés vagy akár az öröklét szimbóluma. A másodlagos jelentés nyilvánvalóan az eredetre, származásra, indítékokra utal. Elkerülhetetlenül ide társul a bartóki „csak tiszta forrásból” képzete is, így joggal feltételezhetjük, a víz fölé hajló Oresztész itt a dolgok tiszta eredetéből kíván meríteni. A harmadlagos jelentésre is könnyen rátalálhat, aki valamennyire is jártas Argosz közelmúltjának művelődéstör­ténetében: az Agamemnont követő Tanítványok ezen a néven hoztak létre irodalmi csoportosulást, és a Forrás működése, majd későbbi felszámolása élezte ki a végsőkig Agamemnon és Egiszthosz ellentétét. A regény címét is ide asszociálva így válik teljessé a forrásvízben saját arcmását kereső Oresztész szimbolikus gesztusa.

     2 A hangulati felütést és értelmi-érzelmi elhelyezést követően a szerző azonnal a lényegre tér. Kijelentése – „Mindenkinek megvan a maga Elektrája” – bizonyos tekintetben a regény egyik elméleti alapját képezi; az író azon nézetét jeleníti meg, amely szerint mindnyájunk életében adódnak olyan sorsszerű találkozások és katartikus helyzetek, amelyek felborítják korábban kialakult értékrendünket. A Szembesülés kulcsának is nevezhető mondat hangsúlyos megjelenése azonban nem a vak végzet elkerülhetetlenségét példázza, hanem – árnyaltabban – azt, hogy a sors, a Püthia megjósolta jövő mindig konkrét szituációk és valós személyek formájában jelenik meg az individuum számára.

     3 Ágnes említésével Elektra egyetlensége megsokszorozó­dik: ez a mű egyik fő jellegzetessége; voltaképpen az Elektrák (és később az Évák) párhuzamára épül a regény egész szerkezete.

 

Szerző: BDK  2015.12.21. 15:21 Szólj hozzá!

Címkék: könyv regény részlet szembesülés

Beavatottak és kívülállók okulására

A Szembesülés nagyregény első szövegoldala

szembesules150.jpg

A forráshoz hajlik. Arca néz vissza. Inna, de mikorra a vizet ajkával eléri, összetörik a tükör. Ezer szilánkja remeg, emlékek mozaikcserepei. Most, most leshet be a felszín alá! Arca foszlányai mögött ott lapul a lényeg. Iszik és közben tágra nyílt szemmel néz. Két szomjat olt egyszerre.

Visszaadja a forrást önmagának. Felegyenesedik. Mintha most mindent értene. Száját is nyitná, hogy elmondja neked. De nem lehet. Páfrányok levele alatt lapul a csend és denevérszárnyán érkezik a kétség.1

Némán továbbmegy. A forrást holnap is megtalálja. Arca mögött majd újra látja az önmagába fordult időt. Mikorra kimondaná, elnémítja csend és kétség. Egyszer mégis megszólal, mielőtt páfrányok levele alatt összegyűlne a sötétség.

 

Mindenkinek megvan a maga Elektrája.2 Kell valaki, aki szembefordít önmagunkkal. Aki rádöbbent: életünk folytonos szerepjátszásai közé tisztulást hoz az a pillanat, amikor levetkezünk minden pózt, álruhát, álarcot, viselkedést – és védtelen pőreségünkben kiállunk az Agórára. Van, akit Elektra sem tud rávenni erre. Abból sohasem lesz Oresztész. Soha nem érezheti kiszolgáltatottsága édes izgalmát, a szerelem égési sebei sem ékesíthetik. Stigma helyet csak tetoválást hagy rajta az idő.

Oresztésznek Ágnes volt ez első Elektrája.3 Ágnes: a lélek első szeizmikus rengése. Az új értelmében először kimondott szó: én. Az első ragozás: én, te. A határvonalak kijelölése: bennem, kívülem. Mert: a világ nem egynemű. Nem egyenletes. A heterogén környezet csak mibennünk nyerheti el harmóniáját.

Ágnes nem magyarázott. Nem indokolt és nem következtetett. Csak volt. De létezésének intenzitása meghatározta az irányokat. Oresztész választhatott: közeledjen, távolodjon. Súlyos elhatározás. Még meg sem érett a lélek, és máris döntenie kell: milyen legyen.

És Oresztész szembesült. •••|

 

Szerző: BDK  2015.11.13. 19:00 Szólj hozzá!

Címkék: könyv regény részlet szembesülés