Jegyzetekszembesules150.jpg

• Elektra második megjelenési formájaként lép elénk Júlia, Oresztész második szerelme. Alakja ritkábban tér vissza, szereplése éppen ezért kompaktabb, lezártabb. Míg Ágnes, Elektra vagy Éva története epizódonként bontakozik ki, a kronológiai sorrend szinte törvényszerű és sokszori megbontásával, addig a Júlia-szerelem e fejezettől kezdődően időrendben lepereg előttünk.

     • A helyszín: az argoszi rádió székháza a folyóparton. A körülménnyel, hogy hőseink épp itt ismerkednek meg egymással egy irodalmi műsor hangfelvételén, a szerző nem csupán a történtek véletlenszerűségét érzékelteti, hanem azt is: a rádió (mint a zeuszi hatalom szócsöve) elrettentő embertelensége ellenére a mindennapok szintjén, az ideológiák iránt érzéketlen lírai alkatok számára olyan tiszta érzések megszületésének környezetét képezhette, mint a szerelem.

     • Átformált, csaknem ellenkező értelművé alakított idézet Szophoklész Élektrájából. Az eredetiben így: „igazságot tudj, aztán szidj csak másokat”.

Szerző: BDK  2017.10.17. 17:35 Szólj hozzá!

Címkék: könyv regény részlet szembesülés

Az alakok rendszere szembesules150.jpg

     Szögezzük le: szerzőnknek nem erőssége az alakformálás, a jellemábrázolás. Ezért szereplőit időnként olymódon igyekszik megalkotni, miként magát a regényt is: szerkezettel és fogal­mazással. Ám sajnos sem a példás pontossággal felépített konstrukció, sem a kifogástalan textus nem helyettesítheti a valódi regényalakokat, akik cselekvő mozzanataik, viselkedé­sük, egymással folytatott párbeszédeik révén elevenedhetnének meg szemünk előtt. Az ábrázolásnak ezeket a lehetőségeit szerzőnk sorra kihasználatlanul hagyja, inkább összefüggésekkel, teóriákkal, ismétlődő motívumokkal operál, így alakjainak többsége nehezen körvonalazható. Most mégis igyek­szünk megragadni néhány jellemzőjüket.

 alakok-rendszere-szembesules.jpg


     A regény szereplőit – jelentőségüket és funkciójukat tekintve – öt főbb csoportba sorolhatjuk.

Szerző: BDK  2017.09.09. 19:31 Szólj hozzá!

Címkék: könyv regény részlet szembesülés

Hiánylexikon

 

szembesules150.jpgAranykor Bármilyen jó is most, bizonyos, hogy azelőtt jobb volt.

Bizalom A bizalom nem más, mint a gyanakvás jóindulatú daganata.

Időrend A történések időrendbe állítása ugyanolyan önkényes beavatkozás a dolgok valódi összefüggésébe, mint ábécé-sorrendbe tételük.

Ötlet Az ember szerencsére a rossz ötleteit sem tudja mindig megvalósítani.

Valóságra-vonatkoztatottság Mindkét eddigi regényem roppant aggályos volt számomra abból a szempontból, hogy szereplői kisebb-nagyobb megfeleléseket mutat­tak valós személyekkel. Hiába hitegettem magam a nyilvánvalóval: de kérem, ez itt szépirodalom, merő fikció, teljes elvonatkoztatás – tudtam, a befogadónak másképpen forog az agya, az aprólékos művészi munkával kidolgozott alakok burkát kapásból ráhúzza ismerőseire, a kitalált epizódokat behelyettesíti saját tapasztalataival, az alkotói koncepció keretében kirajzolódó összefüggéseket saját felismeréseinek felelteti meg – és ezek után eldöntöttnek tekinti a kérdést, kiről-miről szól a regény. Régen rossz, ha az írónak és olvasójának közösek az ismerősei, tapasztalatai és felismerései. Minthogy az alkotó végső soron a valóságból emeli ki anyagát, az olvasó pedig oda helyezi vissza, így az írásműnek a valóságra vonatkoztatottsága felerősöd­het, nem kívánt mértéket ölthet. Ám a bajt még két további tényező fokozhatja. Például ha a szerző másfajta szemléletet, másfajta morális beállítódást képvisel vagy sugall az ábrázolt tárgyat illetően, mint amilyen az olvasónak a sajátja. Ez esetben ugyanis bár „felismeri” az alakokat, ám felháborítja, hogy mégsem olyanok, mint szerinte a valóságban. Akit ő jónak tart, az a regényben rossz, akit aljasnak, az becsületes stb. Ebből azonban nem azt a következtetést vonja le, hogy az adott szereplő nem az, akivel azonosította, hanem azt, hogy az író hazudik. Meglehetősen sajátos hozzáállás: az azonosí­tást a saját éleslátásának, az eltérést pedig az író hibájának tudja be, holott tehetné fordítva is, gondolhatná, hogy az eltérés az írónak a valóságon való felülemelkedését dicséri, az azonosítás pedig alighanem a saját melléfogása. Ilyen nagyvonalúságot azonban nehéz elvárni. Az írásművel szembeni ellenérzés akkor csúcsosodhat ki, ha az olvasó magára ismer valamely szereplőben, ugyanis a róla festett képpel még akkor is elégedetlen, ha az egyértelműen pozitív. „Botrány” pedig akkor történik, ha a magát szépnek, okosnak, tisztességesnek stb. tudó olvasó csúnyának, butának, becstelennek látja viszont magát a regényben. Az ellentmondás itt sem oldódik fel: nem arra a következtetésre jut, hogy „ez nem én vagyok”, hanem arra, hogy „én nem ilyen vagyok” – vagyis az író csaló és hazug.

            Attól való félelmemben, hogy a fenti minősítéseket én is megkaphatom, regényeimben különböző trükköket próbáltam alkalmazni. A Szembesülésről most hosszan nem szólok, hiszen egésze nem más, mint kétségbe­esett kísérletem arra, hogy az írott szövegnek a valóságra való visszavonatkoztatása elé a legképtelenebb akadályokat állítsam, ezt szolgálja maga a hiányregény mint ötlet, a többszörös deriválás, a görögösítés, a kihagyásos szerkezet stb. Első megjelent regényemben más módszerhez folyamodtam. Ismerve azon potenciális olvasóknak a körét (saját környezetemben), akik egymásra és önmagukra ismerhettek volna, tudtam, milyen riasztó anyagot használjak ellenük az Élted volt regényében. Ha nem akarjuk, hogy a kecske megegye a káposztát, őriztessük a konyhakertet farkassal. Az én farkasom a regény keretmeséjében lakott (lupus in fabula), vagyis abban a tisztán fikciókra épülő körítés-történetben, amely egy túlbonyolított, nem egyszer szinte követhetetlen intellektuális játék eseményeit írta le pontról pontra, erős filológiai túlterheltséggel. Jól számítottam, negatív célközönségemből hiányzott az elszántság, hogy ezeken a keretszövegeken átrágják magukat és a voltaképpeni cselekmény-regényhez eljussanak. Így óvott meg a fikció farkasa attól, hogy regényem valóságra-vonatkoztathatósága kiderüljön. Félek, a Szembesülés esetén, minden mesterkedésem ellenére, ez nem fog sikerülni.

Szerző: BDK  2017.06.21. 19:57 Szólj hozzá!

Címkék: könyv regény részlet szembesülés

Werk-1991 szembesules150.jpg

(talán az elsők egyike)

     Másfél év elfelejtődés után a hiányregény gondolata nemrégiben újra eszembe jutott, amikor, egészen más alkotói feladattal foglalkozva, sajátos (ám gyakori) írói problémával találtam szembe magam: bizonyos átélt-megtapasztalt történéseket, helyzeteket úgy akartam ábrázolni, hogy ne lehessen a valósággal azonosítani. Ennek érdekében megváltoztattam a neveket, helyszíneket, hőseim foglalkozását – de még így is túlságosan felismerhetőek maradtak. Ha viszont ennél többet (például a szereplők egymáshoz fűződő viszonyát) is átalakítottam, akkor messze kerültem eredeti elképzelésemtől, egészen más kerekedett a dologból, mint amit eredetileg elgondoltam.

     Keresni kezdtem a megoldást: miként lehetne úgy megírni valamit – hogy ne írjam meg. Azaz: a mondandómat hiánya révén kell megalkotnom akképpen, hogy ez a hiány kimondatlanul is egyértelművé tegye magát a mondandót. Ez kivitelezhetetlen, legyintettem, de ekkor hirtelen eszembe jutott a nem létező regény ötlete.

     Hosszú idő telt el, amíg a megvalósítás lehetséges (vagy annak vélt) módjára is rátaláltam, és elkezdhettem a voltaképpeni munkát.

     Néhány havi kísérletezés és előfogalmazás után most ott tartok, hogy felváltva gondolom az ötletemről hol azt: zseniális, hol azt: használhatatlan. Gyarapítom a szövegeket, újabb s újabb részeket dolgozok ki, ügyelek az összefüggésekre, arra, hogy kölcsönösen megfeleljenek egymásnak és kiegészítsék egymást, no és persze olyan módon öleljék körbe a hiányzó regényt, hogy a körbeölelt tárgy mind jobban érzékelhetővé váljék. Aztán egyszer csak belátom, mindez képtelenség: nem létező műhöz fűzni lábjegyzeteket, hiányzó állításokat cáfolni és igazolni – és hetekre felhagyok a próbálkozással, belátva, így nem lehet regényt írni. Aztán jön egy épkézláb ötlet, s újra fellelkesülök, összehozok pár epizódot, megérzem a kihívás nagyszerűségét, megmámorosodom saját mondataimtól – majd ismét kételkedni kezdek. Van-e értelme az egésznek? Lehetek-e eléggé leleményes ahhoz, hogy művészileg hiteles művet hozzak létre és a másodlagosságból megalkossam az elsődleges hiányt?

     Így lépdelek előre – még nem tudom, megérkezem-e valahová, s ha igen: vár-e ott valami az elvetélt ötletek rozsdálló roncsain kívül.

Szerző: BDK  2017.04.22. 19:59 Szólj hozzá!

Címkék: könyv regény részlet szembesülés

Argosz aranykoraszembesules150.jpg

A hetvenes évek vége bizonyos tekintetben aranykornak nevezhető Argosz történetében. Ez az időszak a már és még érája. Már lecsillapodtak a hatvanas-hetvenes évek forduló­jának éles konfliktusai (Agamemnon és Egiszthosz összecsapása), de még a zeuszi központi hatalom despotizmusa nem nehezedett teljes súllyal Argoszra, mint aztán a nyolcvanas évek első éveiben, a teljes ideológiai megmerevedés idején. Nem, a hetvenes évek második felében mintha a XX. pártkongresszus egyfajta késleltetett utórezgése lett volna tapasztalható Argoszban: talán a helybéli félistenekhez és helytartókhoz csak ekkorra csordogáltak le az olümposzi határozatok. De más konstellációk is közrejátszottak: az argosziakat már nem vette körül a korábban észlelt gyanakvás (tudjuk, ez nagyrészt az Egiszthoszhoz hasonlóan gondolkodók kompromisszum-kereső működésének köszönhető), és még nem alakultak ki az új gyanakvások új indítékai. Oresztészék nemzedékének már volt annyi tapasztalata, hogy ennek birtokában aránylag eredményesen hasznosíthassák készségeiket a hatalom szélárnyékában, de még – szerencséjükre – nem vetemedtek arra, hogy birizgálni merjék a szunyókáló oroszlán dús szemöldökét.

Szerző: BDK  2017.03.25. 15:21 Szólj hozzá!

Címkék: könyv regény részlet szembesülés

szembesules150.jpgJegyzetek

4 Az általános elektraság a regénynek ezen a pontján újra konkretizálódik Ágnes alakjában. Mint Oresztész első Elektrája – egyben első szerelme – e helyen tűnik fel először, s nagyjából végigkíséri a regényt. Az Ágnes-szerelem epizódjai, emlékei felbukkannak szinte minden fejezetben; az új szerelmek is mintha Ágneshez képest fogalmazódnának meg. Ebben a vonatkozásban Ágnes a regény origója, Oresztész eszmélésének és férfivá válásának zéruspontja.

• Oresztész vívódásának előrevetítése: a lelkiismeret erünnoszai üldözik mindaddig •••|••• motívumként a regény utolsó oldalain tér vissza, amikor naplóinak tanúsága szerint bizonyos tudatzavarok kerítik hatalmukba. Úgy érzi, élete egyfajta másodlagosság szintjére csúszott, és a primer létet mintha valaki más, ismeretlen alteregója uralná. Ez a kettősség egyébként végigkíséri hősünket a regényen, a különbség annyi, hogy míg az esetek döntő többségében mindig a domináns én szemszögéből láthatjuk az esemé­nyeket, addig ebben az előre hozott epizódban (és a majdani végkifejletben) az alárendelt, háttérbe szoruló és a magamaga erőteljes másik énjének kiszolgáltatott „fél” nézőpontjával azonosulhatunk, ha csak egyetlen pillanatra is. Mindez azonban erőteljesen különbözik a romanticizmusból ismert Doppelgänger feltűnésétől és eluralkodásától, már csak abban is •••| Ugyanakkor a személyiség megkettőződése egyben párhuzamot mutat a szerző azon szereptévesztéseivel, amelyek során hol azonosulni látszik Oresztésszel, hol pedig hőse képében ragadtatja magát írói megszólalásokra.

• A fogalom – elidegenedés – nem egzisztenciálfilozófiai értelemben kerül a szövegbe, hanem egy anonim újságcikkre történő utalásként. (Lásd még •••|•••át a hon... c. kötetben is, amelynek megjelenését egyébként Egiszthosz személyes sértésnek tekintette, és roppant módon dühítette, hogy Oresztészt részt vett a könyv argoszi terjesztésében.)

• A környezet, a helyzet ugyanaz, mint a lírai bevezetőben: hősünk útja egy kiserdőn vezet keresztül; denevérek röppennek fel (a mitológia az Erinnüszöket ábrázolja denevérszárnnyal), páfrányok levelei hajladoznak sejtelmesen, csupán a forrás hiányzik fájdalmasan és visszavonhatatlanul, mintha ideológiai okokból betiltották volna.

 

Szerző: BDK  2017.02.19. 17:31 Szólj hozzá!

Címkék: könyv regény részlet szembesülés

süti beállítások módosítása