<< előzmény: Szembesülés 004. Megjegyzés
Tizenhárom évvel ezelőtt merült fel bennem először a hiányregény ötlete. Ám akkor azonmód el is süllyedt: egyszerűen elfelejtettem. Amikor – talán másfél évvel később – újra eszembe jutott, csodálkoztam: hogyan is hagyhattam elkallódni ilyen kitűnő éceszt. És akkor már nem engedtem elveszni: üstökön ragadtam, nehogy újra elmerüljön. Magamhoz emeltem, napokig foglalkoztam vele, dédelgettem, hizlalgattam. Mégis: sokáig fogalmam sem volt arról, voltaképpen mit is kezdhetnék vele.
Kincs, ami nincs. Regény, amely hiányzik. Amely kizárólag a rá vonatkozó más természetű szövegek révén jelenik meg. Őrült ötlet, megvalósíthatatlan, gondoltam ezerszer. Zseniális találmány, ilyet még nem csinált senki, vélekedtem ezeregyszer. És közben formáltam, építgettem, csiszoltam az akkor még üres struktúrát.
És szép lassan kezdett összeállni a hiány szerkezete.
Ám ez a konstrukció holtan meredező váz maradt volna, ha váratlanul meg nem világosodik számomra, milyen módon lehelhetnék bele életet.
Mert mi mással is tölthetném ki, ha nem azzal a történettel, amely akkor már tíz éve nem engedte magát megírni. Nem engedte, mert kegyeletet és érzékenységet sértett volna, beleértve a magam érzékenységét is.
A megírhatatlan sztori és a nem létező regény váza. Ésszerű dolognak látszott e kettőt összekapcsolni.
