Beavatottak és kívülállók okulására

A Szembesülés nagyregény első szövegoldala

A forráshoz hajlik. Arca néz vissza. Inna, de mikorra a vizet ajkával eléri, összetörik a tükör. Ezer szilánkja remeg, emlékek mozaikcserepei. Most, most leshet be a felszín alá! Arca foszlányai mögött ott lapul a lényeg. Iszik és közben tágra nyílt szemmel néz. Két szomjat olt egyszerre.

Visszaadja a forrást önmagának. Felegyenesedik. Mintha most mindent értene. Száját is nyitná, hogy elmondja neked. De nem lehet. Páfrányok levele alatt lapul a csend és denevérszárnyán érkezik a kétség.¹

Némán továbbmegy. A forrást holnap is megtalálja. Arca mögött majd újra látja az önmagába fordult időt. Mikorra kimondaná, elnémítja csend és kétség. Egyszer mégis megszólal, mielőtt páfrányok levele alatt összegyűlne a sötétség.

Mindenkinek megvan a maga Elektrája.² Kell valaki, aki szembefordít önmagunkkal. Aki rádöbbent: életünk folytonos szerepjátszásai közé tisztulást hoz az a pillanat, amikor levetkezünk minden pózt, álruhát, álarcot, viselkedést – és védtelen pőreségünkben kiállunk az Agórára. Van, akit Elektra sem tud rávenni erre. Abból sohasem lesz Oresztész. Soha nem érezheti kiszolgáltatottsága édes izgalmát, a szerelem égési sebei sem ékesíthetik. Stigma helyet csak tetoválást hagy rajta az idő.

Oresztésznek Ágnes volt ez első Elektrája.³ Ágnes: a lélek első szeizmikus rengése. Az új értelmében először kimondott szó: én. Az első ragozás: én, te. A határvonalak kijelölése: bennem, kívülem. Mert: a világ nem egynemű. Nem egyenletes. A heterogén környezet csak mibennünk nyerheti el harmóniáját.

Ágnes nem magyarázott. Nem indokolt és nem következtetett. Csak volt. De létezésének intenzitása meghatározta az irányokat. Oresztész választhatott: közeledjen, távolodjon. Súlyos elhatározás. Még meg sem érett a lélek, és máris döntenie kell: milyen legyen.

És Oresztész szembesült. •••|