Hiánylexikon

Aranykor Bármilyen jó is most, bizonyos, hogy azelőtt jobb volt.

Bizalom A bizalom nem más, mint a gyanakvás jóindulatú daganata.

Időrend A történések időrendbe állítása ugyanolyan önkényes beavatkozás a dolgok valódi összefüggésébe, mint ábécé-sorrendbe tételük.

Ötlet Az ember szerencsére a rossz ötleteit sem tudja mindig megvalósítani.

Valóságra-vonatkoztatottság Mindkét eddigi regényem roppant aggályos volt számomra abból a szempontból, hogy szereplői kisebb-nagyobb megfeleléseket mutat­tak valós személyekkel. Hiába hitegettem magam a nyilvánvalóval: de kérem, ez itt szépirodalom, merő fikció, teljes elvonatkoztatás – tudtam, a befogadónak másképpen forog az agya, az aprólékos művészi munkával kidolgozott alakok burkát kapásból ráhúzza ismerőseire, a kitalált epizódokat behelyettesíti saját tapasztalataival, az alkotói koncepció keretében kirajzolódó összefüggéseket saját felismeréseinek felelteti meg – és ezek után eldöntöttnek tekinti a kérdést, kiről-miről szól a regény. Régen rossz, ha az írónak és olvasójának közösek az ismerősei, tapasztalatai és felismerései. Minthogy az alkotó végső soron a valóságból emeli ki anyagát, az olvasó pedig oda helyezi vissza, így az írásműnek a valóságra vonatkoztatottsága felerősöd­het, nem kívánt mértéket ölthet. Ám a bajt még két további tényező fokozhatja. Például ha a szerző másfajta szemléletet, másfajta morális beállítódást képvisel vagy sugall az ábrázolt tárgyat illetően, mint amilyen az olvasónak a sajátja. Ez esetben ugyanis bár „felismeri” az alakokat, ám felháborítja, hogy mégsem olyanok, mint szerinte a valóságban. Akit ő jónak tart, az a regényben rossz, akit aljasnak, az becsületes stb. Ebből azonban nem azt a következtetést vonja le, hogy az adott szereplő nem az, akivel azonosította, hanem azt, hogy az író hazudik. Meglehetősen sajátos hozzáállás: az azonosí­tást a saját éleslátásának, az eltérést pedig az író hibájának tudja be, holott tehetné fordítva is, gondolhatná, hogy az eltérés az írónak a valóságon való felülemelkedését dicséri, az azonosítás pedig alighanem a saját melléfogása. Ilyen nagyvonalúságot azonban nehéz elvárni. Az írásművel szembeni ellenérzés akkor csúcsosodhat ki, ha az olvasó magára ismer valamely szereplőben, ugyanis a róla festett képpel még akkor is elégedetlen, ha az egyértelműen pozitív. „Botrány” pedig akkor történik, ha a magát szépnek, okosnak, tisztességesnek stb. tudó olvasó csúnyának, butának, becstelennek látja viszont magát a regényben. Az ellentmondás itt sem oldódik fel: nem arra a következtetésre jut, hogy „ez nem én vagyok”, hanem arra, hogy „én nem ilyen vagyok” – vagyis az író csaló és hazug.

            Attól való félelmemben, hogy a fenti minősítéseket én is megkaphatom, regényeimben különböző trükköket próbáltam alkalmazni. A Szembesülésről most hosszan nem szólok, hiszen egésze nem más, mint kétségbe­esett kísérletem arra, hogy az írott szövegnek a valóságra való visszavonatkoztatása elé a legképtelenebb akadályokat állítsam, ezt szolgálja maga a hiányregény mint ötlet, a többszörös deriválás, a görögösítés, a kihagyásos szerkezet stb. Első megjelent regényemben más módszerhez folyamodtam. Ismerve azon potenciális olvasóknak a körét (saját környezetemben), akik egymásra és önmagukra ismerhettek volna, tudtam, milyen riasztó anyagot használjak ellenük az Élted volt regényében. Ha nem akarjuk, hogy a kecske megegye a káposztát, őriztessük a konyhakertet farkassal. Az én farkasom a regény keretmeséjében lakott (lupus in fabula), vagyis abban a tisztán fikciókra épülő körítés-történetben, amely egy túlbonyolított, nem egyszer szinte követhetetlen intellektuális játék eseményeit írta le pontról pontra, erős filológiai túlterheltséggel. Jól számítottam, negatív célközönségemből hiányzott az elszántság, hogy ezeken a keretszövegeken átrágják magukat és a voltaképpeni cselekmény-regényhez eljussanak. Így óvott meg a fikció farkasa attól, hogy regényem valóságra-vonatkoztathatósága kiderüljön. Félek, a Szembesülés esetén, minden mesterkedésem ellenére, ez nem fog sikerülni.