Az alakok rendszere 

     Szögezzük le: szerzőnknek nem erőssége az alakformálás, a jellemábrázolás. Ezért szereplőit időnként olymódon igyekszik megalkotni, miként magát a regényt is: szerkezettel és fogal­mazással. Ám sajnos sem a példás pontossággal felépített konstrukció, sem a kifogástalan textus nem helyettesítheti a valódi regényalakokat, akik cselekvő mozzanataik, viselkedé­sük, egymással folytatott párbeszédeik révén elevenedhetnének meg szemünk előtt. Az ábrázolásnak ezeket a lehetőségeit szerzőnk sorra kihasználatlanul hagyja, inkább összefüggésekkel, teóriákkal, ismétlődő motívumokkal operál, így alakjainak többsége nehezen körvonalazható. Most mégis igyek­szünk megragadni néhány jellemzőjüket.

     A regény szereplőit – jelentőségüket és funkciójukat tekintve – öt főbb csoportba sorolhatjuk.

      I. A regény központi alakja minden kétséget kizáróan: Oresztész. Ez akkor is igaz, ha az Elektrákról együttvéve gyakrabban esik említés. Ami azonban Oresztészé: a mű nézőpontja. A szerző szinte mindent az ő szemszögéből láttat (kettejük – az író és hőse – alakja emiatt olykor egybe is mosódik). A legtöbb monológ, függő idézet és levél tőle származik, sőt, a szerzői közlések egy része szintén olyan, mintha Oresztésznek •••| Az is ő, aki mind a kilenc regény-részben legalább egyszer szembes •••|••• a tudatregény, a voltaképpeni fejlődéstörténet. Ennek részletes bemutatása vagy Oresztész jellemének általános ismertetése helyett most szorítkozzunk néhány probléma felvetésére, amelyek alighanem a szerző fentebb említett jellemábrázoló készségének a hiányosságaira mutatnak rá.

     |••• ami arról vall, hogy bár azon mélységükben kívánta ábrázolni Oresztész gyengéit, személyiségzavarait, befolyásolhatóságát – ez a szándéka mégsem valósult meg maradéktalanul. Oresztész önleleplező megnyilvánulásai a feltárulkozás gesztusa helyett nem egyszer inkább pózoknak tűnnek: „na ugye, hogy milyen őszinte vagyok”. Erről vallanak a naplórészletek is, amelyek nagyobb része ugyan nem került be a regényszövegbe, ám az Előfogalmazások szöveggyűjteményében találhatók alapján megállapíthatjuk: Oresztész időnként mintha sportot űzne az őszinteségből, és mivel minduntalan teljesíteni és túlteljesíteni akar, így vallomásai elvesztik bensőségességüket, nem a lélek mélyéből fakadnak, hanem valamilyen gerjesztett, mesterséges „csak azért is kibeszélem”-nek az eredményei. Nehéz eldönteni, az ilyesfajta torzult kivetülések ellenére Oresztészt tekinthetjük-e úgy, mint a szerző morális dilemmáinak adekvát kifejeződését; egyáltalán: alkalmas-e a regény központi figu­rája arra, hogy ezt a szerepet betöltse? Nem lett volna szeren­csésebb olyan én-regényt alkotni, amelyben a szerző vállalja műbéli megjelenítését, vállalja, hogy saját magáról ír, és nem próbálja önmagát Oresztész kissé széteső-szétfolyó karaktere és személyisé­gének gyakori megkettőződése révén közvetíteni?

     Problémát okoz az is, hogy alkotója egyfajta tudatlanságot, beavatatlanságot feltételez főhőséről, hagyja, mindenre rácsodálkozzon, hosszú ideig ne értse az összefüggéseket, és mindig csak szembesülései során világosodjanak meg számára a lényegi dolgok – miközben az író, éppen ellenkezőleg, a mindent tudó bennfentes képét ölti magára, olyan valakiért, aki előre lát minden fejleményt és inkább közönnyel vagy kárörömmel, semmint együttérzéssel lökdösi kreatúráját a végkifejlet felé. Ugyanakkor – és erről nehéz eldönteni, írói balfogás-e vagy szándékos feszültségkeltés – Oresztésznek egy-egy megvilágosodása után auktor és hőse hirtelen közelebb kerül egymáshoz, már-már azonosul, aztán, ahogy haladunk a szövegben, újra különválnak, elhasonulnak egymástól. Oresztész mind értetlenebbé, tájékozatlanabbá, szétszórtabbá válik, halmozódnak benne az ellentmondások. A szerző kezdi kritikusabban szemlélni, egyre szélsőségesebb helyzetekbe sodorja, „mostohán bánik vele” – aztán újabb szembesülés jön, Oresztészt katartikus élmény éri, és ismét azonosulni látszik a szerzővel.

     Ez a ciklikus ismétlődés eleinte roppant zavaró, később megszokjuk, besoroljuk a regény furcsaságai közé.

      II. Ugyanilyen, eleinte képtelennek tűnő ötlet, hogy a főhős négy szerelme ­– Ágnes, Júlia, Elektra és Éva – egyfelől a három Elektra, másfelől a három Éva részhalmazát képezi, ugyanakkor saját nevük is van, kettejük esetében ez a két név éppenséggel Elektra és Éva. Jócskán bele kell olvasnunk magunkat a regénybe, amíg érteni kezdjük, mi különbözteti meg őket és milyen közös tulajdonságaik, talán inkább szerepük alapján válnak az egyik vagy a másik alcsoport tagjává. Ez a szerepük Oresztészre, életének folyására tett hatásukban mutatkozik meg.

     Lássuk részletesebben és kronologikusan:

     Ágnes, azon túl, hogy az első szerelem emelkedettségével ismerteti meg hősünket, egyszersmind rádöbbenti a világnak önmagunktól való különbözőségére, ezzel el is indítja az eszmélésnek és önmaga megismerésének azon az útján, amelyet aztán a többiek mélyítenek el (Júlia), tetőznek be (Elektra) és oldanak harmóniává (Éva). Mint az elektraság első megjelenési formája, Ágnes sok tekintetben kitágítja a regény főhősének szemléletét. Így például a gyermekkorában semmilyen vallásos neveltetésben nem részesülő és minden effajta hatástól távol tartott Oresztész Ágnes révén szembesül azzal a világnézettel és értékrenddel, amelyet ugyan a maga számára elfogadni sem akkor, sem később nem tud, ám mint érvényes, öntörvényű rendszert megtanulja becsülni, sőt, egy idő után érzékelni kezdi a dolgoknak a mindennapi tapasztalaton és a tudományos racionalitáson felül álló transzcendens jelentéstartalmát. Ugyancsak Ágnes avatja be a komolyzene rejtelmeibe, megnyitva ezzel számára az esztétikum legelvontabb szféráját, amelynek létezéséről addig nem tudott, lévén művészi érzékelése kimerült a kézzel foghatóban, szemmel láthatóban vagy verbálisan megragadhatóban. Érdekes módon Bach és Vivaldi, Beethoven és Muszorgszkij, Sosztakovics és Bartók muzsikája vezeti rá a rock és a jazz mélyebb átélésére, arra, hogy hallani kevés azt, amit érezni, befogadni, átélni is lehet. A psziché legmélyebb és legmagasabb régióit átható zene attól kezdve Oresztész számára a szerelemhez hasonlatos lelki szükségletté válik. (Ennek egyik profán megnyilvánulása, amikor Évának évtizeddel később ezekkel a szellemesnek szánt szavakkal vallja meg érzéseit: „Jobban szeretlek, mint a Rolling Stones-t”.) Az is Ágnes, aki Oresztészben felébreszti a költőt, talán nem is annyira azzal, hogy első múzsájaként szerelmes versek írására ihleti, hanem azzal, hogy írásainak első közönségévé és bírálójává válik. Hősünk életében ettől kezdve mindvégig ott találunk egy lányt-nőt-asszonyt, akinek a véleménye fontos neki, akire rávetítheti (és aki elviseli) olykor túlbuzgó kreativitásának leghitványabb és legnemesebb termékeit egyaránt. A sok pozitívum mellett Ágnes okozza Oresztész számára az első igazi fájdalmat, érdekes módon nem azzal, hogy az ifjú vonzalmát nem viszonozza hasonló hőfokon (hanem hallatlanul finom érzékkel áthangszereli valami pajtási cinkossággá), hanem azzal, hogy évekkel később, amikor már csak barátság van köztük és Ágnes szüleivel másik országba költözik, akkor nem tudja megérteni és korábbi érzékenységével kezelni hősünk fellobbant „hiányszerelmét”, azt a toporzékoló, a józan ész érveit elsöprő érzést, amellyel részt követel magának a rajongott személy érzelmi életéből és halálos csapásként éli meg, hogy messzire szakadt ideálja nem hagyja magát a távolban szeretni. A sértett, csalódott Oresztész ekkor érzelmi defenzívába vonul és évekre gátlások sűrű szövedékébe öltözik.

     Júlia ebből a bezárkózottságából szabadítja ki és készteti újabb szembesülésekre azzal, hogy – ha csak egy rövid intermezzo idejére is, de: – viszonozza az ifjú vonzalmát. Elektra második előképeként Júlia mélyíti el Oresztész szemléletváltását, rádöbbentve az akkor még természettudományi tanulmányait folytató ifjút arra, hogy a világ hiteles ábrázolása nem oldható meg egzakt leírások, felismert törvények és rögzített képletek révén, az emberi viszonylatok pazar gazdagsága csak emberi viszonyok vállalásával ismerhető meg, a legizgalmasabb felfedezéseket pedig saját pszichénkbe hatolva élhetjük meg. Júlia érteti meg vele: a dolgok önmagukban halott és érdektelen burkok, amelyek kizárólag megismerésünk révén nyerik el értelmüket. A mindent átfogó tudás helyett Oresztész többre kezdi becsülni a piciny sejtelmeket, bénító nagy igazságok helyett a termékenyítő kételyt, a szembeötlő egyértelműség helyett a mögöttes elvontságot. Ekkor kísérti meg először a lét misztériuma és ekkor nyer bebocsátást először a művészetek titkos páholyába, amelyet korábban csak kívülről kerülgetett. Amilyen nagyszerű azonban ez a beavatódás, olyan keserű a kiábrándulás: amint Oresztészből kiürül a szerelem ajzószere, azonnal meglátja Júlián az álcát. Felismeri, az emelke­dettségek alatt kisszerűség lakozik, a vélemények árnyalt gazdagságát néhány előre gyártott gondolat generálja. Amit nagyszerű lényegnek gondolt, valójában csak üres látszat, és az üres látszatot lényegnek láttatni: Júlia számára életforma. Ami kilendült – visszalendül. De mielőtt Oresztész visszazárhatná magára a megbízható, józan racionalitások pinceajtaját, magányába betör az újabb szerelem.

      Elektra rejtőzködő, távoli, titokzatos alakja közel egy éven át az ismeretlenség és idegenség fenségével kecsegteti Oresztészt. Egyetlen epizódnyi első feltűnése mégis olyan folyamatokat indít el az ifjúban, amelyek nem magyarázhatók semmilyen ok-okozati összefüggéssel, nem indokolhatók észérvekkel, és nem lehet az ösztönök kiszámíthatatlanságára ráfogni. Ami ekkor megkísérti Oresztészt, az maga a delphoiban jósolt végzet, a kikerülhetetlen sors, amelyről még nem tudni, összetöri vagy megerősíti, halálra gyötri vagy elhalmozza örömmel és megelégedéssel, végleg elveszejti-e vagy nem remélt magasba emeli. A második találkozásra darabokra szedett személyisége édes zavarával érkezik, és amikor Athénban, az Engels-téri autóbusz-pályaudvaron megpillantja Elektra szürke, apró és jelentéktelen alakját, pontosan érzi, amint teljes jövendő élete összeáll és fölébe emelkedik, erős kötelek húzzák zsinórpadlására egy soha fel nem építhető színháznak, kiemeli, magasba vonja és átlényegíti a mindenható machina, a világ dolgait igazgató roppant gépezet. Elektra még meg sem szólította, kezét nem fogta, meg nem ölelte, és mégis: már minden megtörtént vele, a többi csak pontosítás, árnyalás, finom vonalak serény igazítása, megmosolyogni való semmiség ahhoz képest, hogy a kozmosz roppant rajzolatában egy porszem rátalált a vékonyka ívre, az egyetlen pályára, amelyen eljuthat az örök jóslat szabta beteljesülésig. Ez az út simul bele a Szembesülés jelen idejébe, amelyet kitölt és megszab Elektra jelenléte – és hiánya. Az Oresztészben részben még Ágnes és Júlia indította változások őáltala válnak teljessé és visszavonhatatlanná, egyben túl is lendülnek valamely kívánatos nyugvóponton. Elektra végletessége, hajlíthatatlansága, a jelenségeket szélsőséges értékei felől közelítő szemlélete Oresztészben feszültséget kelt, nagy mennyiségű gyúlanyagot halmoz fel. Vesztébe is sodródhatna, érzi, az alkatától idegen túlhajtottság már-már meghaladja teherbírását, mégis gondolkozás nélkül felégetne mindent maga körül szerelme kedvéért – de szerelme kedve, szeszélyből vagy féltésből, ám minden bizonnyal Oresztész nagy szerencséjére: máshogyan fordul.

     Végzetes kapcsolatuk oldódásában, az Oresztészben gyülemlő ellentétek kibékítésében már Éva játssza a főszerepet. Ezzel belépünk a regény utolsó harmadába. Érezhetően új, megváltozott világ ez. Éva szabad lélegzethez juttatja az elérhetetlen ideák utáni kapaszkodásba görcsösült Oresztészt, hozzásegíti ahhoz, hogy személyiségének bizony­talan perifériájáról visszaegyensúlyozza magát valamely kiszámíthatóbb helyre, egy olyan tengely közelébe, amelyhez hozzáegyenesítheti mindkét magatartását: a szembesülések előtti tudatlan sodródását és az átalakulások utáni konok elhatározásait. Évával újra kerekké válik a világ, a sok lecsupaszított lényeg felölti a jelenségek pazar sokféleségét, finom hajlításokkal és rezgésekkel telnek meg a szigorú kategóriák, a tárgyak visszakapják árnyékukat, amelyen könnyeden úszva végre elpihenhetnek. Oresztész túlexponált kontrasztokhoz idomult szeme kicsit még hunyorog a gyönge valőrök sosem látott gazdagságában, de hamarosan magára talál az új helyzetben. Már nemcsak őt formálják nőtársai, hanem ő is formálhat valakit, és ebből a kölcsönösségből a folytonosság tágas tere nyílik számára, olyan végtelen színtér, amelynek díszletei közt egy vállalható attitűd összes kellékét elhelyezheti, minden párbeszédét lefolytathatja és valamennyi konfliktusát kezelheti. Éppen Évával megosztott önállósága teszi Oresztészt olyan autonóm személyiséggé, aki képes a választott cél és a tudatos szándék, a pillanatnyi ötlet és a permanens spontaneitás, a nyers hivatástudat és a felszabadult felelőtlenség, a merev igazságosság és a játékos bölcselem pozíciót végigpróbálni, mindegy székről székre vándorolva végigülni az élet nagy vetítőtermét anélkül, hogy zavarná, ha a látóterébe időnként belelógnak a másmilyenség karimás kalapjai és csúcsos kontyai.

     III. Agamemnon és Egiszthosz. Bár a regényben személyesen egyszer sem jelenik meg egyikőjük sem, alakjuk mégis meghatározó jelentőségű, hisz voltaképp az ő ellentétük vetületeire épül az egész mű, ők uralják Oresztész két tudati szféráját, a hozzájuk fűződő viszony változásainak folyamata képezi a főhős fejlődésének domináns vonalát. Agamemnon és Egiszthosz tölti ki a regény múlt idejét. Áttűnéseik a jelenbe: más szereplők nézetei lojalitásról és ellenzékiségről, hatalomról és szabadságról.

     A két királyi fenség ábrázolása feltűnően metafizikus, hétköznapi tulajdonságaik szinte egyáltalán nincsenek (illetve, ha mégis, azt mindig a moirák valamelyike közvetíti Oresztész számára). Mindkettejük alakja a pillanatnyi megítélés mellett távlatosabb perspektívákban is értékelést kap. A szerző, nem egyszer túllépve a regény kronológiáján, új és újabb időburkokba helyezi a két történelmi hőst, ezzel árnyalt és igen sok vonatkozást szem előtt tartó képet alkot róluk. Döbbenetes megfigyelni, az egyes időtávlatok átfókuszálásával hogyan változik a hősök megítélhetősége, hogyan lesz a vesztesből előbb győző, majd a győzőből újra vesztes, hogyan válik az ítélkező maga is áldozattá, és áldozatként hogyan képes újra felemelkedni, hogy végül ismét elbukjon. Az idő a Szembesülésben felváltva igazolja és cáfolja a kétfajta igazságot. Agamemnon mártíriumhoz vezető hajthatatlan szembenállása hol erkölcsi tőkeként kamatozik és felemeli a szellemi örökösöket, hol pedig állandósulni látszó, tartósan terméketlen sérelmi magatartásba sodorja őket. Egiszthosz megalkuvása hol erkölcsi tehertételként ismerszik meg, hol pedig olyan szükséges rosszként, amelynek jóvátételi szándéka új és új teljesítményeket inspirál mindkét oldalon. A mű alapproblémáját (szembeállni vagy együttműködni) megjelenítő két alak, pontosabban az a két magatartás, amit képviselnek, nem sorolható a „jó” és a „rossz” kategóriájába. Ahogy előre haladunk a szövegben, tapasztalhatjuk, Oresztész egyre kevésbé tud és akar közöttük választani, a regény végére pedig kialakítja a saját maga számára egyetlen érvényes attitűdöt: nem szembeállni vagy együttműködni, hanem kívülhelyezkedni, elkülönülni mind a szembenállóktól, mint az együttműködőktől.

       IV. A legfontosabb mellékszereplők két alcsoportba sorolhatók: A) Oresztész férfi- és nőbarátja: Püladész és Cimessza; B) a három moira: Darrávia, Püthia és Klütaimnésztra.

     Jelentőségük, szerepük változatos.

     A) Püladész igazi pajtása, cimborája, férfitársa Oresztésznek, azon kevesek egyike •••|••• ezért is történhet meg, hogy amikor először viszi el Elektrát Oresztészhez, hősünk meg sem kérdezi az új jövevény nevét: „Akit Püladész hoz magával, annak nem a neve a fontos.” Ebbe a hosszú távú, a regény időkeretein is messze túlnyúló (és végkifejletében Püladész balesete miatt szomorú rezignációval telítődő) barátságba időnként heveskedő, de hamar kiégő kamasz-rajongások vegyülnek. Ezek a regény jelen idején belül alakulnak ki és enyésznek el, láthatóan csak azért, hogy a barátságot mint olyant Oresztész a szerelemmel összevethesse.

     Jellemző Püladészre, hogy alakját a szerző túlontúl változatosra, emiatt eléggé ellentmondásosra formázta. Ennek oka, a korábbi szövegverziók ismeretében, meglehetősen banális. Eredetileg ugyanis Oresztész három barátját szerepeltette, majd egyszerűen egybegyúrta őket. Ezzel ugyan magát a regény logikáját, belső összefüggéseit tisztábbá, átláthatóbbá tette, de azon az áron, hogy Püladész figurája vált szétesővé. 

      Cimessza, a nőbarát (maradjunk ennél a kifejezésnél a némileg félreérthető „barátnő” helyett) már a regény elején megjelenik: őszintesége, közvetlensége, ragaszkodása a hű társ szerepébe emeli. Ugyanakkor – többszörös áttételek révén – Oresztész női alteregójának szerepét is eljátssza, legalább is abban a vonatkozásban, hogy az ifjú önmaga létezésének alternatív lehetőségét ismeri fel benne. („Ha nem olyan lennék, mint amilyen vagyok, olyan szeretnék lenni, mint amilyen Cimessza.”) Ezzel együtt a nőbarát mint egy potenciális szerelem tárgya is megmutatkozik: az Elektrák közti szünetekben Oresztész nemegyszer őrá vetíti vágyképeit; és minthogy ezek a vágyak sorra beteljesítetlenek maradnak, Cimessza ebben a vonatkozásban az elérhetetlenség, megközelíthetetlenség szimbólumává is válik, s hosszú évek múltán, messze túl a regény idején,  mint valaminő erotikus hiányérzet idéződik fel hősünk emlékképeiben. Más vonatkozásban Cimessza józanságával, hűségével, kiszámíthatóságával az Elektrák ellenpólusát képezi. Tudni róla, Oresztésznek mindenkor olyan partnere volt, akivel bárhol szívesen mutatkozott, s ha éppen mindketten társtalanok voltak, kellemesen múlatták együtt az időt.

     B) A három idős hölgy más-más funkciót tölt be a Szembesülésben, ám néhány vonásuk közös. Mindhárman alapvető fontosságú (és általában hiteles, bár szubjektumuk által megformált) adalékokat szolgáltatnak Oresztésznek a regény történeti múltját illetően.

     Püthia (akinek személye egyesíti a korinthoszi papnő és a delphoi jós alakját) inkább Egiszthosz felől közelít Argosz kö­zelmúltjához: időnként maga is hajlamos a túlbuzgó lojalitásra, Apollón papnőjeként fontosnak érzi, hogy jóban legyen az olümposziakkal. Bejáratos a járási tanács- és párthivatalokba, gyakran épp az ő megbízásukból áldoz a művészeteknek. Szívesen használja a spártai nyelvet, elveti az athéni orientációt. Ugyanakkor, talán attól félve, nagyon is összeszövődik a hatalommal, bizonyos ellenzéki attitűdöket is megenged magának, lakásán nem ritkán szabadelvű gondolkodókat gyűjt egybe, és miközben Egiszthoszt legközelebbi barátjának (és jótevőjének) tekinti, aközben Agamemnonra is kacsingat. Aggodalommal figyeli Oresztész szemléletének alakulását, igyekszik „jó” irányba terelni az ifjút. Amennyire saját művének gondolja Oresztész és Júlia párosát, annyira nincs kedvére az ezt követő Elektra-szerelem, és az sem, hogy Oresztész apja ellen fordul. Ugyanakkor semmivel sem akadályozza ennek a fordulatnak a lezajlását, talán attól fél, beavatkozása ellenkezőleg is elsülhet. S valóban, az események nem egyszer szándéka és jóslata ellenében következnek be: Évára például éppen ő hívja fel Oresztész figyelmét, egymásra találásukat mégis kudarcként éli meg, mert úgy érzi, nem is alaptalanul, ezzel mindkét favorizált tanítványát elveszítheti.

     Lojalitás és ellenzékiség tekintetében Darrávia középütt áll, az Egiszthosz–Agamemnon ellentétben is a legtöbbször megőrzi pártatlanságát. Életvitele, pedagógiai munkája, magatartása Oresztész számára csak jóval később válik példaértékűvé: a moira halála után döbben rá arra, rajta kívül alig ismert olyan értelmiségieket (talán még a történészprofesszor Vardioszt), akik nem sodródtak bele sem méltatlan kompromisszumokba a hatalommal, sem olyan ellenzéki szerepbe, amely miatt a közélet peremére szorították volna őket. Darrávia úgy tudta képviselni a tiszta hellén szellemet, hogy ez a missziója nem szenvedett csorbát sem az elfogadhatatlan megalkuvások, sem csak kudarccal végződhető konfrontációk miatt.

     Klütaimnésztra Agamemnon feltétlen híveként (és özvegyeként) lép a képbe. Párka-szerepe az, hogy az elvi-elméleti vonatkozásokat hétköznapi, mintegy háztartási szintre helyezve avassa be Oresztészt a számára alig ismert történések szövevényébe, megértesse vele a semmiben sem különleges Agamemnon emberi tragédiáját.

     A három moira párhuzamba állíthatósága azáltal teljesedik ki, hogy mindőjüknek szerepe van az Éva-szerelmek kibontakozásában. Darrávia Oresztész első Éváját: Júliát mutatja be neveltlányaként; Klütaimnésztra a második Éva: Elektra édesanyjaként lép színre (emlékszünk: az ő tabló-képét meglátva fedi fel kilétét Oresztészék házában Elektra); Püthiánál pedig harmadik Évájával: Évával találkozik hősünk először, sőt, a papnő kéri meg: levelezzen a kórházba került fiatal lánnyal.

     V. Az alakok ötödik rétegébe a ritkábban felbukkanó, a regény egészét tekintve kevésbé jelentős epizódszereplők tartoznak, továbbá •••|