Azon a reggelen majdnem megszerettem az apámat, mondja a regényem elején hősöm az ablaküvegnek. Látja az öreget a tenger fölött gomolygó ködből kibontakozni, látja, amint elszántan lépdel a végtelennek tetsző hómezőn. Követi tekintetével az imbolygó alakot, látja el-eltűnni az itteni ködben most és az ottani sűrű fúvásban akkor, és látja újra és újra ember alakú folttá összeállni a fényes villódzásból kisötétlő szemcséket, mint ahogy a vetítővászon elvontan vakító fehérségén jelenik meg a felismerhetőség.
Apja rendíthetetlen menetelése egyszerre volt szánalmas és megható, értetlenséget és elragadtatást egyszerre keltett konok elszántsága, amellyel akkor még ismeretlen célja felé törekedett feltartóztathatatlanul. És ő ment utána, követte lépésről lépésre a furcsa zarándoklatban.
Akkor, azon a téli reggelen békéltem meg végleg remeteségével, mondja hősöm, akkor tudtam végleg napirendre térni afölött, hogy családját elhagyva beköltözött a tájba, amellyel eggyé vált. Ő lett nemcsak a tél és a havazás, hanem visszamenőleg is az egymásba áttűnő évszakok. A tobzódó tavasz, amikor kesernyés bodzaillatba bódul a folyópart, a dús nyár, amikor eső után súlyos gombaszagot hoz az erdő felől a szél a párálló rét fölé.
Most őszire vált a kép, hősöm látja apját, amint ráérősen tesz-vesz a ház körül vagy csak áll révedezve a küszöbön reggelente, tekintetét körbehordozza a vöröses borostájú domb ívén, aztán hosszan figyeli a kanyargó földutat, amely az ajtajától indul, s bárhová elvezetheti a távozót, mint ahogy bármikor meg is hozhat tékozló fiút, fiatal szeretőt, ikonarcú szentet, szmokingos halált.
Hősöm látja az apját, megfigyeli távoli vendégszobája ablakából, látja a kis házban teát főzni, kenyeret pirítani, felállni sóért, kiskanálért, látja ebéd után elheverni a kanapén a falnyi díszkárpit alatt, látja este ókori és modern bölcsek társaságában, könyvvel a kezében a lámpafénynél, hallja a veretes mondatokat és hallja a háttérből végtelenül áradni Bachot, érzi nyelvén a juhsajt ízét és a bor zamatát. Aztán látja aludni apját a vastag, durva pokróc takarásában, miközben kintről, valahonnan nagyon messziről farkasok üvöltése ijesztgeti a völgy jámbor csendjét. Aztán nyílik a kép, látja a zömök, sötét faépületet a nyirkos tájban, a domboldalt az elvadult szedressel, és a kis falut a dombon túl. Ám hiába jelenik meg előtte mindez tisztán és érzékelhetően, mert amint közelebb lép, hogy jobban kivehesse a részleteket, akkor az ablak mögött láthatatlanná válik a messzi táj, a semmibe olvad a közeli tenger, és egy idő után már csak a saját rémült arcát látja az ablaküvegen.
Nem tudom, mikor és hol keletkezett az élet, de bizonyos, hogy akkor és ott született a halál is, kezdi majd monológját hősöm apja a regényem túlfelén, de fia nem figyel eléggé, nem sejti, hogy az öreg utolsó bölcsességeit hallja, nem érti a gesztust, nem veszi észre: hagyatékozás történik, néhány fontos könyvvel és húga leveleivel együtt ezt a gondolatot kapja most örökül. Nem látja át, hogy apja részéről nem más ez, mint az egymás ellentéteként meghatározott és csapdába ejtett fogalmak kiszabadításának és egybefoglalásának utolsó kétségbeesett kísérlete, amely, kimenetelétől függetlenül, lát hatóan felzaklatja a filozófusok könyvein élő idős embert, de végkövetkeztetésében ki is békíti a világgal. Csupán kissé kapkodó levegővételében mérhető le izgatottsága, egyébként különösebb hangsúly nélkül, maga elé mormogva mondja a szentenciákat, mintha nem is akarná, hogy fia értse, hogy most értse meg szavai súlyát, mintha csak annyit szeretne elérni, hogy fülébe befészkeljék magukat szavai, később majd felidézhesse őket, töprenghessen, rágódhasson rajtuk. Bizonyos lehessen benne, hogy bár apja nem mondta ki, de magában megfogalmazta a sommás megállapítás következményét is: ha együtt született az élettel, akkor az élet lezárásával nem elkezdődik, hanem befejeződik maga a halál is. A halál után már nem lehet tovább halni.
(Tejmozi, részlet)
