Online könyvek letöltése laptopra

Könyv letöltés ingyen - hangoskönyvek online - szöveg szerkesztő - használt laptop -

E-könyvek letöltése az internetről laptopra

Az informatikai és digitális forradalom hatalmas változásokat hozott az életünk minden területén. Az írott szó világára is mély hatást gyakorolt, és a hagyományos könyvolvasás is átalakult az online platformok térnyerésével. Az internet és a laptopok közös hatalma lehetővé teszi az emberek számára, hogy könnyedén hozzáférjenek online könyvekhez, és akár saját laptopjukra is letöltsék azokat. Ez az előrelépés új dimenziókat nyit meg az olvasásban és az információhoz való hozzáférésben, ugyanakkor számos kérdést és kihívást is felvet.

Az online könyvek letöltése például akár egy már munkára, videózásra nem alkalmas, de olvasás céljára még megbízható használt laptopra számos előnyt kínál az olvasók és a tanulók számára. Elsőként megemlíthetjük az egyszerű hozzáférést és kényelmet. Egy notebook és internetkapcsolat segítségével az olvasók szinte bárhol és bármikor hozzáférhetnek a szövegekhez. Nincs szükség fizikai könyvek cipelésére, így az olvasás mobilisabbá válik, és akár utazás közben is folytatható.

Ezért készítettem egy könyves reklámoldalt, de persze azért, hogy kicsit népszerűsíthessem a saját könyveimet (azokat, amelyek tartalma online elérhető), de leginkább mégis azért, hogy másoknak:

kiadóknak, könyvterjesztőknek, nyomdai-kiadói szolgáltatást kínálóknak vagy saját könyvüket népszerűsíteni kívánó szerzőknek

lehetőséget kínáljak kiadványaik, termékeik, szolgáltatásaik bemutatására, illetve reklámfelületet biztosítsak számukra, ahol ismertethetik tevékenységüket, felhívhatják a figyelmet honlapjukra, ahol megadhatják elérhetőségüket - és/vagy természetesen közzétehetik letölthető e-könyveik vagy más termékeik linkjeit.

Google első oldal

Az oldal rövid idő alatt - hála a honlap-optimalizálásnak - a Google találati listák kedvezőhelyére került ilyen keresőkérdésekkel: (frissítés: később ezt a témát kevésbé preferáltam, így a helyezések visszaestek)

• online könyv letöltés - 1. hely
• hangoskönyvek letöltése ingyen - 1. hely
• e-könyv letöltés - 4. hely
• szamizdat hangoskönyv letöltés - orwell 1984
• könyv letöltés: szamizdatok - 5. hely
• e-könyvek letöltése laptop számítógépre - 6. hely
• e-book download - notebook service

Szépen szerepel a könyves szájt társodala is ezekkel a kifejezésekkel: könyv, regény - Balla D, Károly.

Aki hirdetne ezeken a webhelyeken, de nem akar levelet írni, alább üzenhet hozzászólás (Szólj hozzá) formájában. Más: ugyancsak a kereső első oldalára került a szamizdat. org domain alatt indított, az illegális könyvkiadás fénykoráról szóló honlap.

Magyar szamizdat kiadványok a  rendszerváltás előtt

Magyarországon, főleg Budapesten számos szamizdatos könyvkiadó létezett, ezek közül mindegyiket felsorolja az itt ajánlott oldal. Külön is szó esik az első magyar szamizdat könyvekről. A szó eredetére is fény derül, illetve arról, milyen rendőri intézkedések voltak a Kádár-korszak végén az ellenzéki mozgalmak résztvevőivel szemben.

Szöveg szerkesztő programok letöltése

Szervizblog: szövegszerkesztő programok ingyenes letöltése laptopra << budapesti notebook szervíz blogja

Mint fuldoklónak a tiszta ivóvíz, ez a weboldal már olyan nagyon kellett, igaz? Nem volt, hát ki kellett találni... Bár megjelenése óta Tejmozi című regényemnek saját blogja is van és írói oldalamon is kapott külön oldalt, szükségesnek látszott egy különálló statikus weblap létrehozása is. Célom vele bizonyos Google-pozíciók megszerzése, előre kerülés az organikus találatok oldalán. Az persze remek, hogy a regény címére keresve oldalaim azonnal megtalálhatók, de most arra ébredt bennem ambíció, hogy a regény + könyv kulcsszavak kombinációjával is legyen jól szereplő oldalam.

A megjelent könyv fülszövegén kívül más információk is találhatók rajta, többek között a regény keletkezésének rövid ismertetése egy interjúm alapján

Egy magam indította irodalmi interakció keretében idegen nyelvű kortárs művekből számomra fordított mondatok szolgáltak kiindulópontul. Ezek inspirációra született meg a Tejmozi 1.0. szövegverzió, amelybe a félszáznál több vendégmondatot maradéktalanul beleépítettem úgy, hogy a beavatatlan olvasó nem is tudta felfedezni őket. A terjedelmesre duzzadt elbeszélésből ezután kiszakítottam az összes jelöletlen citátumot a fölöslegessé vált kitérőkkel és töltelékanyaggal együtt, miáltal egy kompakt, sűrű szövésű novellát kaptam. A Tejmozi 2.0. éppen a tömörsége miatt nehezen viselte saját kereteit, kezdettől éreztem, hogy a benne felhalmozott anyag nemcsak hogy megtartotta lezáratlanságát, aktivitását, hanem elérte a kritikus tömeget is, s ha megfelelő gravitációs térbe helyezem, regénnyé robbanhat. Ám ehelyett eleinte újabb novellákat társítottam a meglévőhöz, majd lineáris cselekménybonyolítással próbáltam tovább szőni hőseim történetét. De ezzel nem mentem semmire. Évek teltek el, amíg rájöttem, hogy befelé kell építkeznem. Szétszedtem hát addig írt szövegemet és a keletkezett hiányokba írtam bele az új epizódokat, leírásokat, elmélkedéseket, lírai betéteket. Ezek révén kerekedett ki az, amit nagyképűen prózaírói bölcselemnek gondolok. A munkának ez az utolsó fázisa egy esztendeig sem tartott - és megszületett a Tejmozi 3.0.-s szövegverzió, a voltaképpeni regény.

Az oldal linkje:  pedig ez: Könyv és regény

Ez pedig egy korábbi, illetve dehogy:

• Online mobil marketing: tömeges szöveg üzenet
• BioVíz fertőtlenítés - a klór dioxid biocid hatása

Ma már úgy tekintek rá, mint súlyos bűntudatra, amely alól nem oldozhat fel sem a megvallás, sem az elhallgatás.

Az őrült ötlet felmerülésétől az első megírásig kedvenc szövegemet szerettem benne, soha azelőtt és azóta sem éreztem a teremtés olyan eufóriáját, mint amikor a befejezéshez értem ezekkel a mondatokkal: „A dolgok vagy önmagukban igazak, vagy sehogy. Dolgok viszont önmagukban nem léteznek. Így hát semmi sem igaz.” Elöntött az elégedettség, lám csak, kétszáznál alig több szövegoldalon sikerült olyan fikciós valóságot teremtenem, amely tagadja és (önhitten azt gondoltam:) talán meg is haladja a wittgensteini állítást („Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”), hiszen a hallgatás és a beszéd közötti kényszerű választás helyett más alternatívát kínál: úgy mond el egy kínos történetet, hogy egyáltalán nem mondja el.

Az első változat lezárása után egy ideig még tartott a va­rázs, ám amikor azzal a gondolattal játszadoztam, hogy előbb-utóbb kiadom a kezemből a kéziratot, akkor szorongás keveredett érzéseimbe, kételyek és riadalmak kerítettek hatalmukba. Félelmeimnek több rétege torlódott egymásra, egyszerre tartottam attól, hogy nem jó, vagy legalábbis nem eléggé jó a Szembesülés ahhoz, hogy regényíróként bemutatkozzam vele, de ugyanígy féltem attól, hogy túlságosan jó, életem főműve, amelyhez foghatót már soha nem tudhatok írni, így megjelenésével további pályám értelmetlenné vagy szánalmasan leágazóvá válik. Egyforma rémülettel gondoltam arra, rövidesen nyilvánosságra kerülnek legrejtettebb gondolataim, és arra is, ha nem sikerül kiadót találnom, akkor nagy tettem az ismeretlenségbe süllyed. Mintha nagyszerű bűvész-trükköt dolgoztam volna ki, de sem magamnak megtartani, sem bemutatni nem lennék képes. Úgy éreztem: művem akkor is értelmét veszti, ha megjelenik, és akkor is, ha nem. Legszívesebben az íródás állapotában tartottam volna, holott már egyáltalán nem volt mit írnom rajta.

Aggodalmaim az ötlet első felmerülésétől számított hetedik esztendőben kulmináltak, miután a Tokaji Írótáborban kéziratot kért tőlem egy budapesti belvárosi kiadó igazgatója. Örülnöm kellett volna a kivételes lehetőségnek, ám én inkább feszengtem, egyformán féltem az elutasítástól és a sikertől. Végül persze benyújtottam az anyagot. A szerkesztőm elolvasta, határozottan tetszett neki. Kérdésemre, vajon élvezhető és érthető-e olyasvalaki számára, aki soha nem élt Argoszban, azzal válaszolt, Európa keleti felén kicsit mindenki argoszi. Ő meg különösen, hiszen évekig dolgozott Moszkvában, jól megismerte a spártai viszonyokat. Biztosított arról, elkötelezik magukat a megjelentetés mellett.

Ám kézirattól könyvig támogatásokon át vezet az út, így a kiadó beadta a megfelelő pályázatokat, velem szerződést kötöttek, amelyből megtudtam, amiről addig fogalmam sem volt, hogy munkám esszéregény.

A tehetetlen várakozás egyszerre nyomasztó és felszaba­dult állapotában könnyű kézzel, három téli hónap alatt írtam egy új, másik regényt, és amikorra esztendő múltán az elsőt visszavettem (mert a pályázatok nem jártak sikerrel), a másodikként írt már nyomdában volt. Így előzte meg tiszteletlenül idősebb elődjét a kissé éretlen Élted volt regénye, és így vehettem újra birtokomba a hátraszorult Szembesülést. Elégedett lehettem: dédelgetett szövegem újra az enyém volt, csak az enyém és senki másé. Úgy vontam magamhoz, mint a rég látott kedvest. Ismét dolgozni próbáltam rajta, ám ez a többhavi foglalatosság már nem szerzett igazi örömöt, mint ahogy felnőtt fejjel már hiába találkozunk kamaszkorunk halálos szerelmével.

Másodjára könnyebb szívvel kerestem kiadót. Szorongásom is kisebb volt, mialatt a fejleményeket vártam. Bő másfél évvel később, ugyancsak sikertelen pályázati fordulók után, a másik helyről is visszavettem a kéziratot.

Ez az újabb viszontlátás már nem járt a korábbi izgalom­mal és megelégedéssel, inkább keserves volt, semmint felemelő.

Kiadatlan regényem egyszerre nyűggé vált, olyan lehúzó teherré, amelyet nem sikerült írói gondolámból kivetni. Fixa ideámmá kezdett válni, hogy addig semmi esélyem az alkotói továbblépésre, míg meg nem szabadulok tőle. Viszont megszabadulni, úgy éreztem, csak nyilvánosságra hozásával lehetek képes.

Arra gondoltam, magam adom ki. Kis könyves műhelyem szerény tevékenységi körében el tudtam volna képzelni, ám erről a tervemről hamarost mégis letettem, mert tudtam, ezzel az önkezűséggel csak bonyolítanám problémámat, újabb belső hurkot csavarnék a körém rajzolódó bűvös geometrián. Ebben az alkotói útvesztőben már korábban sem tudtam mindig pontosan eldönteni, írója vagy szereplője, tárgya vagy médiuma vagyok annak az elmondatlanul előadott történetnek, amely most már úgy nehezedett rám, mint nyomasztó bűn terhe.

Kétségbeesésemben, utolsó szabadulási kísérletként, elkezdtem feltölteni az internetre szövegemet. Fejezetről fejezetre készítettem a digitális közlésre átigazított verziót, hétről hétre szaporodtak a virtuális világba vetett szövegrészek, és ideig-óráig sikerült azzal áltatnom magamat, ezen a réven feloldozhatom magam a bénító hatás alól.

De nem. Regényem olyan konokul és keményen ellenállt ennek a közlési formának, annyira mellékvágányra kezdte terelni önmaga lényegét, hogy felhagytam vele. Be kellett látnom, próbálkozásom annak a gyilkosnak a szánalmas igyekezetéhez hasonlít, aki a hulla elrejtésével szörnyű tettét is eltüntethetőnek véli.

Ekkorra lidérces álommá, kínzó lelkiismereti teherré vált a Szembesülés. Baljós sugallatot láttam az eltelt esztendők számában is: hat éven át írtam, és hat éven át próbáltam eltaszítani magamtól munkám eredményét. A tizenharmadik­ban meg kellett értenem: azzal, hogy a megírhatatlant akartam megírni úgy, hogy mégsem írtam meg, kiváltottam a sors haragját, ezek után művem csak azáltal nyerheti el értelmét, ha soha nem kerül nyilvánosság elé: megmarad zárványnak, önmagába burkolózó bűntudatnak, nyomasztó belső látásnak, amely csak értem és ellenem létezik, mint vezeklésem és megváltásom rejtett korpusza.

A külvilág számára a Szembesülés nem volt, nincs, és nem is lesz soha.

(Szembesülés, 1. részlet; a továbbiak a bal hasábon, a könyv borítója alatti listából érhetők el)

Az egészen korai fényeket és a szünidős egyetemista lányokat kedvelte leginkább apám. A modellek hajnalban érkeztek felvillanyozva, izgatta őket a szokatlan feladat, csitítani kellett őket, hogy minket fel ne ébresszenek; erre aztán megjátszott buzgósággal kezdtek óvatoskodni, lábujjhegyre álltak, suttogtak, de a surranásaikkal és sistergésükkel keltett zajok mintha még élesebbek, vagy legalábbis izgatóbbak lettek volna a természetesnél, betöltötték a teret. Én ilyenkor már ébren voltam, megállapítottam, süt-e a nap, s ha úgy véltem, hogy igen, akkor kivártam, míg a lányok apámat követve betipegtek a műterembe, megitták kávéjukat, amivel a mester kedveskedett nekik, aztán levetkőzve várták, hogy beállítsa őket a megfelelő pózba, s amikor az alig hallható muzsika első foszlányai a frissen felnyitott festékes tégelyekből áradó illattal szinte egyszerre szűrődtek be hozzám, kikeltem ágyamból.

Csak résnyire kellett nyitnom az ajtómat, és máris ráláttam a szembülsőre, a műterem tejüveggel berakott ajtajára. Apám roppant kényes volt a fényre, azt mondta, arra is szüksége van, amennyi a délre napsütésben úszó előszobából érkezik. A tejüveg szépen szórja a fényt, ezt tétetett a tetőablakba is, ettől vált a műterme szemet bántóan ragyogóvá, odabent ő is egyfolytában hunyorgott, de épp ezzel az összecsippentett szemével látta olyannak a világot, amilyennek szerette: a tárgyakat eltúlzottnak, saját kontúrjaikon túlcsordulónak, a színeket vibrálónak, egymásba rezgőnek, a viszonyokat valószerűtlenségükben feltárulkozónak.

Én nem ezt a túlexponált valóságot kerestem, egészen más miatt tapadtam a tejüvegre.

Torkomban dobogó szívvel, lélegzetvisszafojtva figyeltem, apám hogyan instruálta, miként állította be modelljeit, tucatnyi különböző pózt is kipróbálva. A lányok leültek és lábujjhegyre álltak, guggoltak és könyökre dőltek, emelték, nyújtották karjukat, hajlították, keresztbe tették lábukat, oldalt fordultak vagy szemből, lebbent a hajuk, domborodtak fent és lent, elöl és hátul, mígnem aztán mozdulatlanná váltak. Apám felhangosította a gramofont, és én meredhettem vállra és combra, kebelre és ölre, képzeletben egészítve és élesítve ki a fényes tejben úszó részleteket, visszaidézve vagy továbbforgatva azt, amit láttam vagy látni szerettem volna. Egy idő után már bennem pergett a film, én vetítettem rá vágyképeimet a matt felületre, így hatoltam be a műterem elzárt világába, így férkőztem közelébe titkoknak és tilalmaknak, meztelen nőknek – és apámnak.

Mígnem egyszer, amikor legmélyén lebegtem teljes révültségemnek, anélkül, hogy a zene félbeszakadása ezt előre jelezte volna számomra, váratlanul felhasadt a mozivászon, és meztelen testére öltve apám egyik ócska festékes köpenyét elő nem lépett a csodák országából a legszebb tündér. Vastag ajkával hangtalan szót formált, köszönést talán, és amint a szemembe nézett, fájdalmas átlényegülést éltem át, amelybe egyaránt belesűrűsödtek hajnali szorongó óráim és a megkönnyebbülés felszabadult percei. Ott és akkor semmisült meg az apja titkaira sóváran áhítozó fiú, és állt talpra a büszke férfi. A kamasz elpirulva lesütötte volna szemét és szégyenében se moccanni, se szólni nem tudott volna, de a férfi nemcsak hogy állta az egymástól távol ülő szemek átható fekete tekintetét, hanem…

(Tejmozi, részlet)

A visszavonhatatlan véglegesség megnyugtató tudata kaján elégedettséggel tölti el hősöm apját, miközben könyvespolcáról néhány könyvet emel le fia számára a világvégi kis faházban. És bár saját halálát szemérmességből nem hozza szóba, mégis reméli, fia később tisztában lesz azzal, hogy ekkor őt nem annyira az univerzum pusztulása vagy az emberiség kihalása foglalkoztatta, hanem a személyes vég, a saját halál, a nincs tovább elfogadhatatlansága – és kényszerű elfogadása.

Az ellentmondás foglalkoztatta, hogy miközben a halál teljes önfeladást követel, aközben változtathatatlanná teszi, örökre véglegesíti önazonosságunkat. A méltánytalanság, hogy a halált felfogó értelem maga is halandó, hogy az ember hiába hódítja meg gondolkodásával az elmúlást, ez a hódító gondolat maga is elmúlik. Korábban dühöt és sértettséget érzett emiatt, de a fenti konklúziókkal tépelődései nyugvóponthoz értek, és a bizonyosság, hogy az élet végeztével egyszer s mindenkorra megoldódik számára a halál problémája is, kisimította homlokán a ráncokat. Az örök kételyek mélységeiből ez a meggyőződés emelte ki, ennek biztonságos tudatában bocsáthatta útjára fiát; immáron utolszor.

Hősöm visszatér a városba regényemben, apja magabiztos alakja mellől visszatér a maga ideiglenességébe: hónapokon át várja, hogy megérkezzen vendégtanári kinevezése, amely egy messzi országba, a kontinens csücskébe szólítja, s amelynek birtokában elhagyhatja a számára idegenné vált környezetét egy még idegenebbért, ijesztően ismeretlenért. Mégis heves vágyakozás fogja el a távoli világ iránt, ahányszor csak elképzeli, hogy reggelente majd nem ebbe az intézetbe kell bemennie, nem ezekkel a kollégákkal kell szívélyeskednie, nem vaskalapos professzorával kell vitatkoznia, nem ezeken az utcákon kell az évtizede változatlan utakat megtennie, és esténként nem ebbe a lakásba érkezik majd, magánya gondosan őrzött, mégis elvesző, fontosnak tartott, de mégis megvetett színhelyére. Miként saját lakását, ugyanúgy egyszerre szerette és gyűlölte szülővárosát is, amelyről soha nem tudta eldönteni, hogy világvárosi allűrökkel tüntető vidéki porfészek-e inkább, vagy kisvárosi báját még őrző, de már elembertelenedett agglomeráció, amely nem képes szerves egységbe foglalni alkotóelemeit, s amely utcáról utcára változtatja az arcát. A külvárosok némelyikében még megőrződött a falusias jelleg, egyszintes régi vályogházak, az út mentén gazzal benőtt árok, a portákon jószág, a kéményen gólyafészek, lepusztult kocsma a kicsi templommal szemben; amott meg már toronyházak a sugárutak mentén, ha nem is felhőkarcolók, de sokemeletes iroda- és lakóépületek, közbül fényes bevásárlóközpontokkal; emitt az óváros a várhegyen kanyargó utcácskáival, meghitt zugaival, több száz éves, földszintes téglaépületeivel, a kéttornyú katedrálissal; amott a régi jel legét egyre inkább elvesztő központ a puccos butikokkal és méregdrága éttermekkel, luxusszállodákkal; emitt a folyópart a villasorral és a százados hársakkal; amott a hivatalnoknegyed konstruktivista bérházaival; emitt az elhanyagolt, kidőlt kerítésű, elgazosodott vadaspark, ahol már nemhogy vadak nincsenek, hanem a szebb időket látott kis színpadnak is csak nyomai látszanak, a játszótérre pedig csupán a hajdani hinták, csúszdák, mászókák elrozsdásodott oszlopai emlékeztetnek; amott pedig már az újonnan épült büszke stadion, nemzetközi mérkőzések színhelye, körben a minden igényt kielégítő gyúrótermek és teniszpályák, előbbi az izomagyú testépítőknek, utóbbi a sportsznob újgazdagoknak; emitt a túlméretezett színház betonkolosszusa a bontásra váró városi fürdő szomszédságában; amott a felszámolás alatt álló cigánytelep és az összerogyó putriknál nem sokkal vidámabb képet mutató kórházak, a tüdőbaj és a rák betonbunkerei; emitt az elnéptelenedett hatalmas műszergyár a lakhatatlan, de mégis sűrűn benépesült lakótelep közepén, amott a kertváros a néhány év alatt felhúzott, hivalkodó kis kastélyokkal, és ugyancsak amott a régi malom helyén épült modern csodaüzem, mint a tőkebehozatal szimbóluma; emitt a városi kultúrház mállott vakolatú, évek óta fűtetlen szürke tömbje, amott a gigantomániás méretű, arany hagymakupolás templom; emitt ócska bérházak sora, amott elegáns bankok, üzletek, utazási irodák; emitt húsz éve épülő iskolaszárny, amott újonnan nyitott patika, pub, pizzéria, márkabolt. Az utcákon lestrapált keleti kocsik csodálkoznak rá a nyugati autócsodákra, vagy inkább fordítva, olykor még egy-egy lovas szekér is besorol a turbódízelek közé. A bakon peckesen ül a kocsis, gebéi öntudatosan csapják patkóikat az aszfalthoz, a batáron egy kilakoltatott család összes holmija. Ahogy az ő kacatjaik az összedobált halomban, úgy keverednek itt a népek, a nyelvek, a megtartott és az elvesztett hitek, a fennhéjázás és a nyomorúság, a régi helyét átvevő új és újabb törvény – és ami mindegyiken kívül rekedt. Itt született, de ma már nem érez ragaszkodást kamaszkora rajongott városa iránt. Amit valaha vonzónak talált benne, az megfogyatkozott, ami taszítja, az évről évre szaporodik, bár meglehet, vallja be magának, nemcsak a várossal van baj, ő vesztette el a szerepét ebben a színjátékban, neki csúszott ki a kezéből a folytonosság fonala, az ő érzékenysége fásult el a mindennapi képtelenségeken, a jóváhagyott megoldatlanságon, a majd csak lesz valahogy állandósult ideiglenességén. És ő lett elutasítóbb minden változással szemben, miközben épp saját életének a változatlansága az, ami leginkább nyomasztja. Jólesik leülnie egy padra a folyóparti hársak alatt, kellemesen érinti a látvány évszakonkénti ismétlődése – ugyanakkor halálosan unja azt a valakit, aki eltelik ezzel a látvánnyal és a látványtól eltelten újra s újra elhiteti magával, hogy úgy általában mégis rendjén vannak a dolgok a világban. Pedig nem, nincsenek rendben a dolgok, botrányosan nincsenek, és mind között az ő élete az, amelyik a legkevésbé tekinthető rendjén valónak.

Pályázatát sikeresnek ítélték, akár már készülődhet is a hosszú távollétre – kapta meg a bizalmas szóbeli értesítést a döntnökök egyikétől. Felvillanyozódott, hozzáfogott, hogy valamennyire lezárja folyó életét, befejezett egy cikket, lektori véleményt írt a hosszabb ideje nála lévő monográfiáról, táskába tette félig sem kész regénye kéziratát, rossz fogát kihúzatta, akváriumát elajándékozta, a nővel, akinek eddig sem engedte meg, hogy a nála-alvások okán hozzá költözzön, megérttette, hogy voltaképp el sem kezdődött az, aminek most vége szakad. Aztán várt, előbb izgatottan, majd a várakozásba egyre inkább belefásulva. Amikor a papíros megérkezett, már csettinteni sem tudott. Rég becsomagolt bőröndjével úgy indult a reptérre, mintha csak kenyérért menne a sarokra. Pedig azelőtt ünnepélyes távozást, sóhajtó körbetekintést, jelentőségteljes ajtózárást képzelt el, most meg csomagjai mellé odafogta a szemeteszsákot, hogy a lépcsőház előtt a konténerbe dobhassa. Akkor azt hitte, a felcsapó bűz már hiába emlékezteti arra, melyik világhoz is tartozik igazából.

(Tejmozi, részlet)

______________

• város, utca, templom - ungvár google térkép
• Online mobil marketing: tömeges szöveg üzenet

Azon a reggelen majdnem megszerettem az apámat, mondja a regényem elején hősöm az ablaküvegnek. Látja az öreget a tenger fölött gomolygó ködből kibontakozni, látja, amint elszántan lépdel a végtelennek tetsző hómezőn. Követi tekintetével az imbolygó alakot, látja el-eltűnni az itteni ködben most és az ottani sűrű fúvásban akkor, és látja újra és újra ember alakú folttá összeállni a fényes villódzásból kisötétlő szemcséket, mint ahogy a vetítővászon elvontan vakító fehérségén jelenik meg a felismerhetőség.

Apja rendíthetetlen menetelése egyszerre volt szánalmas és megható, értetlenséget és elragadtatást egyszerre keltett konok elszántsága, amellyel akkor még ismeretlen célja felé törekedett feltartóztathatatlanul. És ő ment utána, követte lépésről lépésre a furcsa zarándoklatban.

Akkor, azon a téli reggelen békéltem meg végleg remeteségével, mondja hősöm, akkor tudtam végleg napirendre térni afölött, hogy családját elhagyva beköltözött a tájba, amellyel eggyé vált. Ő lett nemcsak a tél és a havazás, hanem visszamenőleg is az egymásba áttűnő évszakok. A tobzódó tavasz, amikor kesernyés bodzaillatba bódul a folyópart, a dús nyár, amikor eső után súlyos gombaszagot hoz az erdő felől a szél a párálló rét fölé.

Most őszire vált a kép, hősöm látja apját, amint ráérősen tesz-vesz a ház körül vagy csak áll révedezve a küszöbön reggelente, tekintetét körbehordozza a vöröses borostájú domb ívén, aztán hosszan figyeli a kanyargó földutat, amely az ajtajától indul, s bárhová elvezetheti a távozót, mint ahogy bármikor meg is hozhat tékozló fiút, fiatal szeretőt, ikonarcú szentet, szmokingos halált.

Hősöm látja az apját, megfigyeli távoli vendégszobája ablakából, látja a kis házban teát főzni, kenyeret pirítani, felállni sóért, kiskanálért, látja ebéd után elheverni a kanapén a falnyi díszkárpit alatt, látja este ókori és modern bölcsek társaságában, könyvvel a kezében a lámpafénynél, hallja a veretes mondatokat és hallja a háttérből végtelenül áradni Bachot, érzi nyelvén a juhsajt ízét és a bor zamatát. Aztán látja aludni apját a vastag, durva pokróc takarásában, miközben kintről, valahonnan nagyon messziről farkasok üvöltése ijesztgeti a völgy jámbor csendjét. Aztán nyílik a kép, látja a zömök, sötét faépületet a nyirkos tájban, a domboldalt az elvadult szedressel, és a kis falut a dombon túl. Ám hiába jelenik meg előtte mindez tisztán és érzékelhetően, mert amint közelebb lép, hogy jobban kivehesse a részleteket, akkor az ablak mögött láthatatlanná válik a messzi táj, a semmibe olvad a közeli tenger, és egy idő után már csak a saját rémült arcát látja az ablaküvegen.

Nem tudom, mikor és hol keletkezett az élet, de bizonyos, hogy akkor és ott született a halál is, kezdi majd monológját hősöm apja a regényem túlfelén, de fia nem figyel eléggé, nem sejti, hogy az öreg utolsó bölcsességeit hallja, nem érti a gesztust, nem veszi észre: hagyatékozás történik, néhány fontos könyvvel és húga leveleivel együtt ezt a gondolatot kapja most örökül. Nem látja át, hogy apja részéről nem más ez, mint az egymás ellentéteként meghatározott és csapdába ejtett fogalmak kiszabadításának és egybefoglalásának utolsó kétségbeesett kísérlete, amely, kimenetelétől függetlenül, lát hatóan felzaklatja a filozófusok könyvein élő idős embert, de végkövetkeztetésében ki is békíti a világgal. Csupán kissé kapkodó levegővételében mérhető le izgatottsága, egyébként különösebb hangsúly nélkül, maga elé mormogva mondja a szentenciákat, mintha nem is akarná, hogy fia értse, hogy most értse meg szavai súlyát, mintha csak annyit szeretne elérni, hogy fülébe befészkeljék magukat szavai, később majd felidézhesse őket, töprenghessen, rágódhasson rajtuk. Bizonyos lehessen benne, hogy bár apja nem mondta ki, de magában megfogalmazta a sommás megállapítás következményét is: ha együtt született az élettel, akkor az élet lezárásával nem elkezdődik, hanem befejeződik maga a halál is. A halál után már nem lehet tovább halni.

(Tejmozi, részlet)

ablak, téli ház, üveg