Ha megszólítanám, azon a régi manó-nyelven beszélnék anyámhoz, mondja a hősöm regényemben az ablaküvegnek, amely most a mama halottfehér arcát mutatja, amint áttűnnek rajta a távoli kikötő fényei. Apámról beszélnék neki, folytatja, elmesélném pontról pontra annak a három napnak a történetét, amelyet ott töltöttem a világvégi kalyibában.

Régebbi gyerekkoromba alig látok vissza, tűnődik a hősöm. Amire emlékszem, folytatja, azok nem a saját emlékeim. Anyám erőtlen, fátyolos hangján hallom a régi történeteket, úgy, ahogy előadja nekem, amikor az ágya szélén ülök. Anyám elmesélte nekem a gyerekkoromat, és ezzel kitörölte saját emlékeimet, mondja hősöm az ablaküvegnek a vendégszobában. Nézi az Északi-tenger hűvös öble fölött megülő ködöt, közben sápadt anyját látja párnák és paplanok fehérségében, hallja a hangját, látja megelevenedni a gyerekkor képeit. Tudja, hogy őróla van szó az újra és újra elmondott elbeszélésekben, mégsem képes azonosulni a fiúcskával, aki képzelt barátok egész nemzetségével, az ikerpár Hábu és Ábu leszármazottaival népesítette be a konyhaasztal alatti kedvenc tartózkodási helyét, miközben anyja ebédet főzött, apja pedig aktokat festett akkori alagsori lakásuk egyetlen szobájában. Nem tudja magát, a leendő nyelvészt felismerni a gyerkőcben, aki saját nyelvet alkotott képzeletbeli barátai számára és egész nap ezen társalgott velük, míg végül anyja is megtanulta a különös csengésű szavakat, egy idő után egymáshoz is így szóltak a diskurzusból kirekesztett apa nagy bosszúságára. Csak ők értették, anyja és fia, senki más, csak ők ketten és a sok-sok kis barát az asztal alatt.

Anyja a súlyos betegségtől elgyötörten is hibátlanul felsorolta az összes konyhai berendezés nevét, emlékezett a mindennapi cselekvések igéire, hibátlanul alkotta a Hábu-Ábu-nyelv egyszerű mondatait, és hősöm ott, anyja ágya szélén ülve felnőttként visszatanulta gyerekkora elfelejtett játéknyelvét. Mégsem tudott azonosulni akkori önmagával, nem emlékezett arra a halálos rémületre, amellyel az első napon hazamenekült a szomszédos óvodából, bántottak, kisfiam?, utánozta saját magát az anyja a halálos ágyán, igen, bántottak, azt akarták, hogy velük ebédeljek, váltott most sírósra-kisfiúsra a mama, és hősöm soha többé nem tudja másként felidézni saját hüppögését, csak anyja révén, anyja által, anyja hangszerelésében és gesztusszegény dramaturgiájában, csupán az ő párnák és paplanok közti sápatag díszleteiben.

Hősöm nem lát vissza a gyerekkorába, mégis ismeri az összes történetet, ami vele megesett, mert emlékszik arra, ahogyan rá emlékezett az anyja ott a halálos ágyán, napokon és heteken keresztül ismételve ugyanazokat a valós meséket a rádió tetején elalvó és megébredve a készüléket magával rántó macskáról, a pincében feltörő vízerecskére rájáró menyétcsaládról, a szomszéd kisfiúról, aki nem tud csomót kötni, az öreg suszterről, akinek a cipők elmesélik, nem sántikált-e rosszban valaha a viselőjük.

Anyám kisajátította a gyermekkoromat, az övé lett akkor, amikor töviről hegyire elmesélte nekem a halálos ágyán, mondja hősöm minden düh nélkül az ablaküvegnek. Nézi az Északi-tenger hűvös öblét, tekintetét a vizet gyapjasan megülő ködbe fúrja, elképzeli, miként úsznak, mint külön világok, a szigetek a messzeségben.

(Tejmozi, részlet)

ablak üveg tél kert #télikertépítés

Szerző: BDK  2012.03.24. 13:01 Szólj hozzá!

Címkék: részlet tejmozi

Könyv + családi trauma

Balla D. Károly: Tejmozi

„Meghalni nem annak ellentéte, hogy élni, hanem annak, hogy születni." Az apa- és anyaregényből ez a mondat hosszan tovább-gondoltatja magát. Valójában vendégszöveg, a román Ana Blandinától származik. A Tejmozi ugyanis játékos posztmodern ötleten alapul. Szerzője évekkel ezelőtt felhívta pályatársait: küldjenek neki részleteket kortárs irodalmi prózákból, hogy beilleszthesse azokat készülő novellájába. A kapott ötven idézetet felhasználta az első változatban, vagy lehet, hogy inkább köréjük írta az elbeszélést, ám publikálás előtt végül kihagyta a kölcsönszövegeket. Az ihlető gondolatok azonban önálló életre keltek, felhasználásukkal született ez a kisregény, a felnőtté válás nosztalgikus-fájdalmas-filozofikus története, amely lecsupaszítva egyszerű családi história. Hőse kisgyerekként asztal alatti rejtekhelyét fantázialényekkel népesítette be, külön nyelvet is alkotott nekik, melyet rajta kívül csak anyja értett. Az apa aktképek sorozatgyártásával kereste kenyerét. Fia a műterem tejüvegén át leste meg a modellt álló fiatal lányokat. Aztán egyszer csak elment az apa - remetének. A kibeszéletlen családi és társadalmi problémák lelki sokkhoz vezetnek. Misztikus és elégikus jelenetek hozzák felszínre a dilemmát: mikor üdvös enyhíteni a családi ölelésen, hogy elkerülhető legyen a mesterségesen szított álszeretet és álkegyetlenség csapdája, amely később akár a halottak elengedését is gátolja.


Megjelent: HVG, 2012. febr. 11. (2012/6. szám)

Szerző: BDK  2012.03.03. 13:10 Szólj hozzá!

Címkék: kritika tejmozi

Pedig már azt hittem...

A minap fontos könyveim pécsi kiadójának honlapján az általános szerzői listát böngészve némileg meglepve láttam, hogy 2005-ben kiadott regényem elfogyott. Tyűha! Erről eszembe jutott, hogy a könyvnek saját honlaprendszeremben nincs méltó oldala, írói szájtomon csak egy elkezdett, csonka lap árválkodik, így legalább a régi, meglehetősen elavult rendszeremben szereplő oldalt igyekeztem kicsit felújítani. Így sikerült: Szembesülés - No de nem kellene a teljes könyvnek egy jó kis önálló webrendszert építeni, sorra közölve az egyes részleteket és böngészhetővé téve a teljes szöveget? De, kellene. Majd egyszer. Talán. De nem biztos, mert egy hiányregény jellemrajzához nagyon jól illik, ha nehezen érhető el...

Ezek után gyors egymásután két meglepetés is ért.

Az első, hogy tavaly ugyanezen a címen egy másik szerző is publikált regényt. A második: amikor az elfogyást újra ellenőriztem, most már a saját könyveim kiadói listáján, kiderült, hogy a regényem mégsem fogyott el. Visszamentem az összes szerző általános oldalára, s kiderült, elsőre elnéztem a dolgot: a fölöttem szereplő könyvre vonatkozó megjegyzést gondoltam sajátomnak. Így hát, kedves olvasóim, semmi pánik, a Szembesülés a kiadó honlapján a megfelelő űrlap kitöltésével továbbra is megrendelhető. Egyben -endő is.

(Természetesen a Tejmozi is megvásárolható.)

Frissítés 2014, június. Egyelőre (talán) ezen a blogon teszem közzé a Szembesülés szövegét részletenként. Legalábbis elkezdtem. Erről a linkről, illetve a bal hasábra kitett dobozból érhetők el az egyes közlemények:

 

Más:

Másabb:

Szerző: BDK  2012.02.10. 20:04 Szólj hozzá!

Címkék: könyv regény szembesülés

Több mint két évtizednyi szünet után, úgy tűnik, újra lesz kötetem az ungvári Kárpáti Kiadónál. Sok-sok új vers – és válogatás a régebbiekből. Kétszáznál több opusz… A legutóbbiakkal indul – és visszalépeget a pálya elejére.

Csönge elkészítette borítótervet, az anyag betördelve – rövidesen megy a nyomdába. Aztán a könyvtárakba. Üzletekbe nem…

Ugyanis a kiadási konstrukció eléggé sajátos: a könyv megjelentetését a karpátaljai megyei adminisztráció finanszírozza úgy, hogy megrendelte a könyv kiadását a Kárpátitól. A teljes példányszám a megrendelőt illeti, amely  ingyenesen átadja a könyveket a megyei könyvtári hálózat használatába.

A kötet címadó verse >>itt olvasható

Hogy Sorsomhoz szegezve c. 1990-es verseskötetem óta miért nem jelent meg tőlem semmi a Kárpátinál, annak számos oka van. A lényeget az alábbiakban igyekeztem összefoglalni:

Egy meg nem jelent könyv története

Alighanem az enyém volt az első könyv, amelyet a Szépirodalmi Kiadó – csődbe jutása miatt – nem adott ki. A címe, ha jól emlékszem, az volt, hogy Amikor a galambok a vállamra szálltak, és az ungvári Kárpáti Kiadóval közös gondozásban jelent volna meg. A Szépirodalmi végezte az irodalmi szerkesztést és a nyomdai előkészítést. Én már az előleget is felvettem az 1990-ig keletkezett verseim keresztmetszetét adó válogatásra, amelyet saját képverseimmel, fotogramjaimmal illusztráltam. (“Nagyon sikeresek” – mondta az utóbbiakra a szerkesztőnőm…) A Szépirodalmi elkészítette a szedést, tördelést, filmre vitte a teljes anyagot és átadta a Kárpátinak. Aztán becsődölt…

A Kárpáti Kiadó 1990-ben adta ki Sorsomhoz szegezve című verseskötetemet, 1991-ben jött volna ki említett könyvem a Szépirodalmival közös kiadásban. A nyomást a Kárpátinak kellett volna elvégeznie, a példányszámon pedig osztozott volna a két kiadó. Ugyanebben a konstrukcióban Györke Zoltán kötete az évben meg is jelent – az enyém viszont már nem. A Szépirodalmi megszűnésével párhuzamosan a Kárpáti is anyagi válságba jutott, így hiába kapta meg készen a filmeket, könyvem kinyomtatására már nem vállalkozott.

Aztán a Kárpáti átalakult, újraszerveződött és új főszerkesztője tíz egynéhány éven át üzengetett nekem, illetve ahányszor csak találkoztunk, megemlítette, hogy nekik anyaguk van tőlem és egyszer majd kiadják. Én meg mindig leintettem: úgysincs rá pénzük, meg én sem akarnám azt a régi anyagot újként megjelentetni.

Egy 2004-es naplójegyzetemben is írtam erről:

Eddig nem írtam arról, mert komolytalan dolognak tartottam, hogy az ungvári állami kiadó, a Kárpáti újra magyar könyvek gondozására adja a fejét. Előbányászták a hosszú évek óta elfekvő kéziratokat, felvették a kapcsolatot néhány szerzővel – valami pénz is kilátásban van a kiadáshoz. Két vagy három éve beszél erről a főszerkesztő, nekem is üzent, de én csak legyintettem. Hiszen a nagy példányszámban eladható (ezért akár ráfizetés nélküli) Kárpáti Kalendáriumot sem tudják évek óta megjelentetni, akkor hát hogyan, miből a kis példányszámú szépirodalmat? Most hogy állítólag egy könyv már eljutott a tördelésig, újra megkaptam az üzenetet: jövőre bízhatóan az enyém is sorra kerül, hiszen az már nemcsak be van tördelve, hanem filmre is vitték. Számolgatok: igen, 13 évvel ezelőtt valóban itt tartottunk… 1991-ben az új verseskötetem a Kárpáti és a Bp-i Szépirodalmi közös kiadásában jelent volna meg (az utóbbi akkori főszerkesztője, Ugrin Aranka személyesen járt ez ügynen Ungváron), nyárra minden készen volt, még előleget is kaptam. Aztán a Szépirodalmi csődbe jutott, a Szovjetunió pedig szétesett. Györke Zoli Zöldár c. könyve még épp kijöhetett közös kiadásban, az enyémre már nem kerölt sor. A Kárpáti azóta is őrzi a partnere által kiszedett, betördelt, filmre vitt anyagot (a megállapodás szerint a nyomás Ungváron történt volna). Nos, természetesen semmi értelmét nem látnám a régi összeállítás megjelentetésének (címe ez volt: Amikor a galambok a vállamra szálltak), a benne szereplő versek közben bekerültek más köteteimbe. Az 1999-es Halott madárral óta ugyan írtam egy kötetnyi új verset, kicserélhetném tehát a teljes állományt, de egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy az utóbbi 4-5 év termését éppen a Kárpáti Kiadó gondjaira szeretném bízni.

Ugyanis azzal is tisztában voltam, ha nem kell a magyarországi partner elvárásainak megfelelniük, akkor eléggé csúnyácska könyv lenne belőle (tudni kell, hogy a Kárpátalján készült kiadványok igénytelen és ízléstelen küllemük alapján messze földön híresek.)

Néhány éve azonban a Kárpáti valamelyest összeszedte magát, egészen tisztességes könyveket kezdett kiadni. A főszerkesztő újra előjött a dologgal – de most már egy új kézirat relációjában: ha a megyei adminisztráció támogatását elnyerjük… Sokáig húzódoztam, aztán tavalyelőtt mégis rászántam magam – és most meg már itt van előttem a betördelt anyag, Éva éppen korrektúrázza.

Úgy tűnik tehát, épp húsz évvel a fiaskó, és 21 évi kihagyás után, újra lesz kötetem a Kárpáti Kiadónál.  Az 1978-ig visszanyúló válogatásban  szerepel a Bemutatkozás is, amelyben a meg nem jelent kötet címét adó Amikor a galambok a vállamra szálltak sor található. Meglehet, ezt a címet kellett volna átmentenem…  Mégsem éltem ezzel a lehetőséggel, inkább  egy pontosan 30 évvel későbbi, 2008-as versem címét emeltem az itt látható borítóra. Maga a vers talán az utóbbi húsz évben kialakult verstípusom egyik legjellemzőbb darabja:

Balla D. Károly

Kő és árnyék

Az önmagába visszahullt időn
most vérzik át a súlyos esti pára,
s akár a kő, ha árnyékára dől,
úgy ferdül el a téridő aránya.

Halottak teste lakja be a mélyet,
miattuk tér le útjáról a Hold,
kibomlanak az égre varrt szegélyek,
– előjöhet, ki eddig bujdokolt.

Karámba tér meg így az űzött állat,
ha kinn az éjben szörnyű bűnt hagyott,
kis bűzös vackot készít el magának
– az őse mind ilyenben haldokolt.

És ismétlődik minden egyre s újra,
a fák mögött már ott kísért a múlt,
és meghasad a roppant égi bura,
mert lenn egy kő az árnyékára hullt.

Alább pedig, mintegy ellenpontként, néhány vizuális munka a soha meg nem jelent kötetből. Az első három aztán későbbi könyveimben szerepelt, de a negyedik, az „életrajzi ihletésű”, azt hiszem, sehol nem jelent meg. Az is lehet, hogy méltán…

ez egy optimalizált honlap

Szerző: BDK  2011.12.18. 16:28 Szólj hozzá!

Címkék: vers könyv képvers kő és árnyék

Balla D. Károly ungvári költő, író „igen tág dimenziókat nyitó” irodalmi kalandjáról mesél

Beszélgetőtársunk 2003-ban szokatlan irodalmi projektbe fogott: íróbarátai által szállított vendégszövegekből kiindulva, azok felhasználásával önálló elbeszélést írt Tejmozi címmel. Ennek egyik változatát lapelődünk, a Romániai Magyar Szó Színkép melléklete 2005 februárjától kezdve öt héten át folytatásokban közölte. Nemrég vehettük hírét, hogy a Magvetőnél megjelent Balla D. Károly Tejmozi című regénye.

Kérdez: Cseke Gábor

Mi az, ami arra késztette, hogy az elbeszélésből regényt formáljon?

– Ez az irodalmi kaland igen tág dimenziókat nyitott. Mivel 18 nyelvből 30 írótársam 43 idegen nyelvű kortárs szerzőtől fordított számomra egy-egy mondatot, s az eredeti novellámba ezeket építettem be, a szövegem egységesítő jellege ellenére nemcsak a történet maradt több ponton nyitott, hanem az alakok rendszere is hézagosnak, a novella szemlélete pedig széttartónak látszott.

Ezen ugyan sokat javított az a gesztus, amikor a már beépített mondatokat a novella második, tömörebb változatából kimetszettem, ám a kerekebb, kompaktabb szöveg alighanem túl sűrű lett, nehezen tudta magában tartani a szereplőim közötti és a történet keltette feszültséget.

A novella „filozófiai” megterheltsége is túl nagy volt, a világ örök dolgait (szerelem, élet, halál) érintő nézetek nem kerülhettek benne részletes kifejtésre, inkább csak metaforikus tömörségű utalások jelölték ki valami kerek élet- és világszemléletnek a sarkpontjait. Éreztem, ha ezeket a kitüntetett pontokat sikerülne vonalhálózattal összekötnöm, felépülhetne egyfajta, főleg esztétikai szempontból értékelhető bölcselem.

Saját filozófiát teremteni, még ha csak prózaíróit is – igen nagy kihívás. Mindez természetesen csak akkor lehetséges, ha a cselekményt, az alakok fejlődését és egymás közti viszonyát, a családi és társadalmi determináltságokat sikerül megfelelően kidolgoznom, ráadásul – és ez talán a legfontosabb – ezt a kidolgozottságot sikerül a szöveg szintjén megvalósítanom.

Egy ilyen elképzelés messze túlmutatott a novella vagy akár a hosszabb elbeszélés határain. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy a bennem élő regényideát lehetetlen megvalósítani. Amit elérhetek, az csupán egy írói kísérlet arra, hogy a bennem felépülő eszményt leképezzem szövegvalósággá...

Konkrétan hogyan zajlott a munkafolyamat?

– Tervem megvalósítása két újabb, jóval rövidebb novella megírásával kezdődött. Ezekben egyfelől tovább szőttem a történet belső szálait, feltártam bizonyos előzményeket, megírtam fontos motiváló, hősöm gyermekkorára utaló epizódokat.

A második novellában egy elbeszélői trükköt is kieszeltem, amely aztán, úgy érzem, regényem egyik jellegzetességévé vált. Ennek lényege olyasmi, amivel korábbi, nagyobb lélegzetű epikáimban is kísérleteztem, és amit szorgos önelemzőként „az írói én multiplikációjának” neveztem el. Magyarán: egyfelől igyekszem megteremteni a regényben „beszélő” személy többalakúságát, másfelől ezeket az alakokat össze is mosom... Volt tehát három novellám, az ős-Tejmozi és két rövidebb, amelyek az előbbi talaján sarjadtak.

Ettől kezdve évekig eredménytelenül próbálkoztam azzal, hogy továbbgörgessem hőseim történetét. A szöveg ellenállt annak, hogy lineáris módon folytassam. Ezért a három kispróza szövegét széthúztam a megírni vágyott regény üres terében, s a fehéren maradt, tátongó hézagokba kezdtem el beleírni az oda kívánkozó szövegeket.

Szinte azonnal látszott, ez a technika átlendít a nehézségeken, többek között azért, mert az új szerkezetben remek illeszkedési pontok adódtak. A hézagokat gondosan feltöltöttem elő- és utótörténetekkel, a halálról, a nyelvről vagy a regényírás lehetetlenségéről szóló elmélkedésekkel, lírai kitérőkkel...

Regénybeli íróalteregója megteszi, így talán nem hat szentségtörésnek, ha arra kérjük, mesélje el könyve cselekményét, tartalmát.

– Egy szinopszisszerű tartalmi összefoglaló valószínűleg igen száraznak hatna, már csak azért is, mert bár valóban nagyon fontos a történet, súlyt mégis a „hogyan”-tól kap, attól, hogy miként adom elő. Ezen felül az elbeszélt sztori mögött van egy rejtett történet is, amelyet utalásokból, előzményekből és következményekből az olvasónak kell megfejtenie. De annyit talán elárulhatok, hogy hősöm kutató nyelvész, aki menekülésben van.

Menekül annak a roppant adatbázisnak a súlya alól, amit ő maga hozott létre, s amelyre támaszkodva meg kellene oldania a nyelv matematikai modellezését. Menekül a szakmai kudarc elől. De menekül az emlékeitől is, szüleinek nyomasztó lelki jelenléte elől: anyja alakja azzal nehezedik rá, hogy túlszereti, érzelmileg kisajátítja; apja meg azzal, hogy eltaszítja és elhagyja, nem enged neki helyet az életében (hősöm mégis kényszeresen látogatja apját világvégi faházában – egy ilyen alkalom képezi a regény egyik keretét; ekkor zarándokolnak el a „farkassá vált” öreg ruszin sírjához; a szimbolikus epizód egyben a rejtett történet kulcsa).

Menekül iskoláskori önmagától, attól a szerencsétlen fickótól, aki egyszer eltévedt egy téli tájban, és a sehová le nem ágazó úton mégsem tudott visszatalálni saját biztonságába. Menekül attól az elhidegült lelkű önmagától, aki nem kíváncsi hajdani osztálytársaira, ezért nem megy el az érettségi találkozókra; aki nem tud, nem mer tartós párkapcsolatot kialakítani, mert fél az érzelmi függőségtől.

Menekülése egyfelől az írásba vezet, másfelől egy távoli, északi városba, ahol vendégtanári állást vállal, s ahol szolgálati lakásának tengerre néző ablaka előtt kezd emlékezni mindarra, amitől elmenekült. Például arra, hogy kamaszkorában miként leste meg a meztelen lányokat, akik a papa aktképeihez álltak modellt a fényes műteremben.

Érzése szerint hogyan aránylik az eredeti irodalmi projekt a most megjelent regényhez? És milyen érzelmek fűzik egyikhez is, másikhoz is?

– Kezdjük a szövegarányokkal. Az ős-Tejmozi, azaz a vendégmondatokat tartalmazó elbeszélés 70 ezer karakternyi. Ám a regény alapját nem ez képezi, hanem a redukált, vendégmondataitól megfosztott, kényszerű kerülőktől mentes novella, ez szűk 44 ezer karakter.

A regény pedig bő 242 ezer. Az arány tehet kb. 1:5. Mégsem mondható az, hogy a regény cirka 20 százalékát teszi ki az eredeti novella, mert annak szövege nemcsak „szétszóratott” a regény egészében, de át is formálódott, hozzáigazodott például a többszemélyűséghez és átesett több egybecsiszolási– stilizációs folyamaton.

Annyi azonban bizonyos, hogy a regény tartalmi keretét mégis a vendégmondatok ihlette előszöveg adja. A regény, úgy érzem, méltó betetőzése a beleépült összes előzménynek. És jólesik felidéznem a régi interakciót is, amely egyfelől homlokizzasztó írói koncentrációt igényelt, másfelől önfeledt szellemi játékot jelentett.

Melyik műfajban érzi igazán sikeresen-otthonosan magát: lírában, prózában, közírásban?

– Költőként indultam, a vers volt és maradt a legkedvesebb műfajom. Legtöbb arcomat is talán itt tudtam megmutatni. No meg: a költészet számomra megtartotta különleges, mondhatni ünnepi, emelkedett jellegét. A vers emel ki a hétköznapiságból. Prózában a mai napig elveszettnek érzem magam, nehezen találok a hangomra; legjobbnak tartott novelláimmal sem vagyok elégedett. Talán a regényeimben sikerült legjobban lepleznem prózaírói esetlenségemet.

Közíró, ha vagyok, nem teljesen önszántamból és önkedvemre lettem, valamiféle muszáj-herkulesség volt abban, hogy a nyolcvanas évek végétől közügyekben való állásfoglalásra, véleménnyilvánításra adtam a fejem. Első írásaim, kell-e mondanom, a kárpátaljai magyarság helyzetét, nemzetiségi jogait érintették. Ezekkel és főleg a későbbi cikkeimmel, esszéimmel szereztem talán a legtöbb olvasót (és ellenlábast).

A kilencvenes években és a kétezresek elején szinte úgy tűnt, ez lesz a fő műfajom. Ám pár év és vagy kéttucatnyi elemző igényű írás után egy kicsit megcsömörlöttem azoktól a témáktól, amelyekben korábban olyan fontosnak gondoltam hangomat hallatni.

Tanulmányokat, esszéket, elemző cikkeket ma már alig írok, közéleti témákban legfeljebb írójegyzetekre ragadtatom magam. Ha nem is kizárólagosan, de lényegében visszatértem a szépirodalomhoz, újra sok verset írok, és lám, harmincvalahány éves pályám során a harmadik regényig is eljutottam.

Balla D. Károly (1957, Ungvár)

Költő, író, közíró. Szülővárosában él családjával. Itt érettségizett és folytatott előbb fizikusi, majd bölcsészeti egyetemi tanulmányokat. Volt laboráns, majd évekig tankönyvkiadói korrektorként és szerkesztőként működött. 1989-től szabadfoglalkozású szerző. 1973 óta publikál.

Versei, novellái, esszéi, publicisztikai írásai, naplójegyzetei a magyar nyelvterület számos kiadványában jelentek meg. Többtucatnyi, köztük néhány idegen nyelvű antológiában, gyűjteményben szerepel írásaival. Húsznál több önálló könyve jelent meg, közte három regény (Élted volt regénye, 1998; Szembesülés, 2005; Tejmozi, 2011).

Megjelent: Új Magyar Szó, Színkép, 2011. nov. 4.

épített terasz, pergola

Szerző: BDK  2011.11.05. 20:48 Szólj hozzá!

Címkék: interjú könyv regény tejmozi

2011 szeptemberében a Magvető Kiadó gondozásában megjelent Tejmozi c. regényem. Úgy érzem, ez lesz az első olyan könyvem, amely szakmai érdeklődésre és az eddiginél szélesebb közönség figyelmére is számot tarthat. Ebben több tényező is közrejátszik. Elsőül is az, hogy regényemet olyan kiadó gondozta, amelynek kiadványai eleve az érdeklődés és figyelem homlokterében állnak. Másodjára az, hogy a Magvető mindent meg is tesz azért, hogy könyvem ne csupán az irodalmárok és kritikusok látómezejébe kerüljön, hanem az olvasóközönség is felfigyeljen rá. Harmadjára pedig talán az sem elhanyagolható, hogy magamnak most sikerült először olyan nagyobb lélegzetű epikus művet létrehoznom, amely szakmai-esztétikai szempontoknak és szélesebb olvasói igényeknek egyaránt megfelel.

Éppen ezért magam is mindent elkövetek azért, hogy a könyv sokakhoz és sokféle módon eljusson. Ennek az igyekezetemnek a bázishelye a regény megjelenése alkalmából indított blog, a Tejmozi. Itt többek között virtuális dedikálás folyik, és itt is hirdetem azt az online könyvbemutatót, amelyet a Magvető szervez saját Facebook-oldalán.

Szerző: BDK  2011.10.09. 13:44 Szólj hozzá!

Címkék: blog könyv regény könyvbemutató tejmozi

süti beállítások módosítása