Hiánylexikon (1.)

Anakronizmus Szándékos írói fogás, amelyet megfelelő történelmi ismeretek hiányában alkalmaz a szerző. Félve attól, hogy olyan fogalmakat talál használni, amelyek az adott korszakban már vagy még nem léteztek, szándékosan és nyilvánvalóan, lehetőleg sorozatosan megszegi a korhűség követelményét, azt a látszatot keltve, mintha ez nem hiányos tudásának a következménye, hanem írói koncepciójának a része lenne.

Athén Argosziak vissza-visszatérő álma: Athénba utazni – útlevél nélkül.

Argosz Megfelelőbb helyszín hiányában…

Ars longa, vita brevis Zseniális ember lehetett, aki feltalálta az időhiányt, amelyre azóta is előszeretettel hivatkoz­nak mindazok, akik egészen más okból mulasztanak el valamit elsajátítani vagy elvégezni.

Esszéregény Olyan írásmű, amelynek létrehozására akkor szánja magát az író, amikor egyetlen életképes története sincsen ahhoz, hogy valódi regényt írjon.

Fragmentum Az író számára a legkényelmesebb, az olvasó számára a legidegesítőbb közlési forma. Egyszerre hiányzik belőle az egész egysége és az epizód lezártsága. A fragmentum úgy ragad ki, hogy nem ragad meg. Legfeljebb az emlékezetünkben.

Hagyomány Ha rám erőltetik, megpróbálom lerázni magamról; ha el akarják venni tőlem, elkezdek ragaszkodni hozzá; ha rám sütik, ha megbélyegeznek, megszégyenítenek általa – akkor eggyé válok vele. Ha eggyé váltam vele, eltaszítom magamtól, hogy szabad lehessek.

Intertextualitás, hermeneutika, referencialitás A modern irodalomelmélet kulcsszavai. Előfordulási gyakoriságuk leghitelesebb mutatója a szakmai felkészültségnek. Szakdolgozatok, értekezések, monográfiák értékelésekor az elbíráló professzorok külön rubrikába jegyzik, hányszor fordulnak elő a munkában, majd a kapott számokat egyenként felszorozzák a Derrida-, Gadamer-, Chomsky- és Wittgenstein-idézetek számával, az egészet összeadják és elosztják a kézirat oldalszámával. Az így kapott úgynevezett SZE-Kulcs a szakmai megbízhatóság egyetlen hiteles fokmérője.

Írói koncepció Alkotói segédeszköz, amellyel a hiányzó tehetség hatékonyan pótolható.

Kegyelet A káröröm legkifinomultabb formája.

Kulcsregény Fantáziaszegény és félénk író olyan prózaműve, amelynek szereplőiben ráismerni egy vagy több kortársára. Nagyobb kreatív tehetséggel a megfigyelt prototípusokból igazi regényalakokat alkothatna, több bátorsággal pedig tényirodalmat művelhetne, ehelyett ezzel a köztes megoldással sikerül vérig sértenie azokat is, akik a regényt olvasva magukra ismernek és hiányosnak találják erényeik ábrázolását, és azokat is, akik megbántottan tapasztalják, hogy az ő alakjukat az író nem tartotta rögzítésre érdemesnek.

Nem létező könyv Az a könyv, mondja Foucault, melynek „mormolása besora­kozik az összes többi közé – az összes többi után, az összes többi elé”.

Megvilágosodás Mozzanat, amikor átszakad pszichénk valamely gátja, és egy hiányzó tudattartam helyére váratlanul betör az az ismeret, amely az ösztönök és érzelmek szintjén már régen készen állt a tudatosulásra.

Sokoldalúság Annak az írónak a jelzője, akiből hiányzik az elhatározás és a kitartás ahhoz, hogy egyvalamit tökéletesen műveljen.

Szülőföld Az argosziak szóhasználatában a haza szinonimája. Valójában azonban a tényleges haza hiányának megnevezésére szolgáló kifejezés. Az itt élők valahogy úgy ragaszkodnak szülőföldjükhöz, mint önérzetes szegények a nincstelenségükhöz: ha már soha nem lehetnek gazdagok, akkor legalább magukévá szeretik az örökös nélkülözést.

Előszó: Az antikvitás közvetítettsége

     Az ógörög nevek senkit ne tévesszenek meg. A színhely nem a napfényes Hellasz, és a cselekmény sem az ókorban játszódik. Ahogy Raymond Queneau írná: a regény szereplői valóságosak, ezért képzeletbeli személyekhez való hason­lóságuk csakis a véletlen műve lehet. Ám kulcsregénynek mégsem nevezhetjük a Szembesülést, már csak azért sem, mert óvjuk attól a Nyájast, hogy valamely intellektuális pasziánszra vetemedjék, miáltal azonosítási kísérletei elvonnák a figyelmét magáról a lényegről. A regény a belletrisztika szabályait, nem pedig az élet banalitását követi, tehát a műből levont bárminemű következtetésnek a külső valóságra vonatkoztatása hibás logikájú művelet. Érjük be esztétikai konklúziókkal. Vagyis vegyük a művet annak, ami, és nem annak, ami nem. Ne törekedjünk arra, hogy az általános emberi viszonylatok művészi interpretálását folyton lapos reáliákkal ütköztessük. Az „ars longá”-t semmi esetre se cseréljük fel a „vita brevis”-szel!

     Ha azonban mégis – emez intő szó ellenére – a Nyájas feltett szándéka lenne, hogy feltérképezze: hol, miben, hogyan fedi a regény emelkedett világa a triviális életet, két segítő szempontot kínálhatunk számára.

     Az egyik, hogy soha ne a múltját és környezetét keresse a műben, hanem ellenkezőleg: a regényt vetítse ki emlékképei­re, tapasztalataira, közvetlen és közvetett úton szerzett ismereteire, így keresve az átfedéseket. A módszer az útlevélvizsgálat metodológiáját utánozza. Figyeljük meg, a jól kiképzett és tapasztalt határőr előbb mindig az arcunkat fürkészi, szemünkbe néz, és csak aztán veszi szemügyre a fényképünket a passzusban. A magyarázat nyilvánvaló: arcunk részletekben sokkal gazdagabb, így árnyalt, összetett benyomás hagy a szemlélőben. Ennek az összhatásnak kell, hogy megfeleljen a fotó. Fordított sorrend esetében egy degradált, csak egyes (bár lényegi) vonásokat tartalmazó, részletszegény fénykép elemeit keresné az arcunkon, és ezeket sokkal nagyobb eséllyel megtalálná akkor is, ha a fotó hamis. Mint ahogy aki nem látott valódi százdollárost, az nem veszi észre a hamisítvány gyengéit. Tehát: előbb merüljön el a Nyájas a regény gazdag és színes világában, és aztán az olvasottakat ütköztesse saját emlékezetének megfakult argoszi képeivel. Talán megkockáztatható a kísérlet eredményének a prognózisa: az egymást fedő gócpon­tok közti viszonyrendszer bizonyos valóságos összefüggések lényegére is fényt deríthet.

     Másik szempontunk legyen a belátás. Felfedezéseinket, azonosításainkat – akár csak valószínűsíthetőek, akár bizonyosak – tartsuk meg magunknak. Ezzel nemcsak a hősök emléke és a még élő személyek érzékenysége, hanem a szerzői koncepció iránti tiszteletünket is kifejezhetjük. Hiszen ha a regény alkotójának a célja egyfajta leleplezés, bizonyos titkok kibeszélése lett volna: akkor a szereplőket saját köznapi nevükön vonultatná fel, s nem folyamodott volna alkotói absztrakcióhoz. Mivel azonban ezt megtette, igyekezzünk szándékát akceptálni; és – nem árt újra hangsúlyozni – elégedjünk meg az esztétikai értelmezéssel, ugyanis a regény művészi értékéhez nem hozzátesz, hanem inkább elvesz belőle, ha túlságosan sok ponton egyeztethető a vulgáris valósággal.

     Ami persze korántsem jelenti azt, hogy az áthallásokat ne regisztrálhatnánk, épp csak ajánlatos ezeknek mindenfajta értékítéletünkben látens módon, csupán implicite jelen lenniük.

     Mint az élet banalitásaitól, épp úgy eltér a regény a görög történelem tényeitől és a mitológia hagyományaitól is. A szereplők puszta nevükön és sorsuk egy-egy mozzanatán túl nem sokat örököltek ókori elődeiktől. Az egyezések és különbözések valamennyi vonatkozásának feltárása már-már lehetetlen vállalkozás lenne, és mindenképpen túlmutatna a jelen kereteken. A legszembetűnőbb eltéréseket azonban talán érdemes megemlítenünk.

     Az ógörög drámák úgy tudják, Oresztész és Elektra testvérek: mindketten az argoszi királyi pár, Agamemnon és Klütaimnésztra gyermekei. Apjuk összeesküvés áldozatává válik: a hatalomra törő unokafivért a királyné bújtja fel a gyilkosságra, és Egiszthosz el is veszi a törvényes uralkodó életét, trónját – és feleségét. Elektra segítségével a száműzetésből hazatérő Oresztész bosszút áll a trónbitorló rokonon és az áruló édesanyán.

     A Szembesülésben más a szereposztás.

     Egyedül Elektra van a helyén; ő is csak annyiban, hogy itt is Agamemnon és Klütaimnésztra leányaként látjuk viszont. Nincs azonban szó sem erőszakos halálról, sem bosszúról – és a szereplők viszonya is más. A közéletből kiszorított Agamemnon életét súlyos kór oltja ki, s Klütaimnésztra megözvegyülvén egyedül neveli tovább Elektrát, miközben gyanakvással és idegenkedéssel figyeli a nagy rivális, az olümposziak kegyét elnyert Egiszthosz működését, sikereit, talán még boldog családi életét is. Ennek a másik családnak a gyermeke Oresztész, aki fiatalemberként (két évvel Agamemnon halála után), mit sem tudva a szülők ellenségeskedéséről – váratlanul találkozik a kamasz Elektrával. A kapcsolatukban rejlő feszültség a regény fő mozgató erejévé válik, olyan befolyássá, amely megszabja számos fejlemény jellegét és irányát. A testvéri szál hiánya ellenére tehát az Oresztész–Elektra összetartozás sok mozzanatában emlékeztet a görög tragédiák fatális egymásrautaltságaira.

     Hasonlóan: az azonosságok és az eltérések sokaságát fedezhetjük fel a további szereplők esetében is. Püladész, Oresztész jó barátja például szinte semmiben nem emlékeztet ógörög prototípusára, mégis ő lesz az, akivel – mint Euripidésznél – Elektra összeköti életét. Vagy: a regényben Elektrának nincsenek lánytestvérei, ám tragédiákbéli nővérének, Ifigéniának a mintájára a szerző megalkotja Elektra bátyját, Ifigént, aki az apai gének ifi örököseként Athénban pályázik költői babérokra.

     És így tovább: egyezések és eltérések sűrű hálóján ami fennakad, az mind-mind a regény szerves elemévé épül.

     A mitológiai neveken kívül előfordulnak görögös névkreációk is, például: Darrávia és Cimessza a főbb alakok közül, vagy olyan epizódfigurák, mint Vardiosz, a történészprofesszor, Petróciosz, a macedón költő, Vresgábiász, a janicsárból lett félisten, vagy Fódosz, a néptribun. Külön kategóriát képeznek a latinos hangzású nevek: Benediktusz, Juliánusz, Fábiusz, Dercenzienzisz, Izselikusz (ők mind Agamemnon tanítványai). Emellett mai nevű szereplőket is találunk, például Ágnest és Júliát (akik Elektra megjelenési formáiként tűnnek fel a műben), illetve az Elektrák szerepét a regény utolsó harmadában átvevő és elmélyítő Évát, továbbá mellékala­kokat. Hogy itt tudatosan kialakított nómenklatúráról van szó, igazolja ezúttal csupán két mondatnyi idézet: „Oresztésznek Ágnes volt az első Elektrája” és „Elektra volt Oresztész második Évája”.

     Szabadon kezeli a szerző a helységneveket is. A regény fő helyszíne Oresztész és Elektra szülővárosa: Argosz. Tágabb értelemben Argosz annak a vidéknek, tartománynak, közi­gazgatási egységnek (más írótársak szavával: [1]övezetnek és [2]körzetnek) a neve, amelyet a regény itt élő szereplői szülőföldjüknek tekintenek, olyan területi és érzelmi formációnak, amely a valódi haza hiányát pótolhatja. Hellasz történeti földrajzának ellentmondva ugyanezen tartomány másik jelentős városa Korinthosz, a két idős hölgy, Darrávia és Püthia lakóhelye. Korinthoszi születésű továbbá Júlia, Éva, Püladész és több mellékalak. A harmadik fontos város: Athén. Elhelyezkedése a regény sajátos álgörög térképén egyértelmű, világos: az argosziak fővárosuknak tekintik a gyönyörű metropoliszt, holott útlevelet kell váltaniuk, ha oda akarnak utazni. Ennél sokkal nehezebb Spárta értelmezése. E toponíma egyfajta távoli, idegen világot jelent, olyan helyet, ahonnan az argosziak számára elfogadhatatlan elvárások és tendenciák szűrődnek be. Ám mielőtt bármely kínálkozó azonosítás csapdájába beleesnék a Nyájas, említsük meg, hogy az Olümposz is szerepel a műben, alig félreérthető jelentéssel. Hogy Spárta és az istenek lakhelye milyen viszonyban áll egymással, világítsa meg újra egy idézet: „Az olümposziak többsége, így maga Zeusz is spártai származású volt. Aki máshonnan, például Argoszból vagy Korinthoszból került a halhatatlanok közé, annak a spártaiak között minduntalan bizonyítania kellett rátermettségét, elkötelezettségét, azt, hogy méltó az istenségre. Erre leginkább úgy nyílott módja, ha saját származási helye fölött gyakorolhatta hatalmát. Így tett a janicsárból lett félisten, Vresgábiász is, amikor Korinthosz helytartója lett. E minőségében megerősödvén a Spártától mentalitásában, hagyományaiban, vallásában erősen elütő Korinthoszra épp spártai mentalitást és hagyományokat igyekezett ráerőszakolni, élve az olümposziak mindenha­tóságával. A hivatalában hozzá forduló földijeivel csak spártai nyelven volt hajlandó érintkezni, magát a spártai nyelvszokás szerint szólíttatta meg, és a hasonló magatartást elvárta valamennyi alattvalójától. Olyannyira, hogy – ezt szem- és fültanúk egybehangzóan állították – a hozzá hasonlóan tősgyökeres korinthoszi Csandosszal, a helybéli napilap főszerkesztőjével még magánbeszélgetései során is spártaiul váltott szót. Nem csoda hát, hogy Zeusz szívesen látta az Olümposzon, s amikor a korinthosziaknak végre sikerült kiutálniuk városukból, akkor Vresgábiász felfelé bukott, Argoszba került nemzetiségi háromnegyedistennek.”

     Az említettek mellett megtaláljuk a regényben a történelmi helyszínek közül Thébát, Delphoit, Alexandriát, de a Nyájas figyelmét itt inkább egyrészt a kreált földrajzi nevekre hívnánk fel (az Argosz melletti üdülőhely, Nevikosz, vagy a Korinthosz melletti folyó, a Borzsosz), másrészt arra, hogy gyakran feltűnnek létező mai településnevek is, Argoszból Athén felé tartva például Oresztészék kocsija Nyékládházánál tér rá a hármas főútra. Megjelenik egy hosszabb epizódsor helyszíneként Odessza (Oresztész és Püladész itt látogatja meg a tanulmányi gyakorlatra ide vezényelt Elektrát) és Szuhumi, az abház főváros is (ide Oresztész már Évával utazik el), továbbá más helyszínek. Találkozunk még régies vagy kicsit torzított formában használt, netán régi latin nevükön szereplő városokkal, mint például Eriván, Szimferopolisz, Vilna, Agria.

     Mint ahogy a szereplők és helyszínek neve esetében, úgy minden más vonatkozásban is keverednek az ókori vagy kreált szavak a mai hétköznapiság rekvizitumaival (farmernadrág, fénykép, rágógumi, metró stb.), illetve az újkori műveltség és a modern szubkultúra fogalmaival. Ágnes például egyszer ezt találja mondani: „Szerelem az, ha Bachot úgy játszom, mintha Liszt lenne”, Püthia korinthoszi papnő pedig az Apollóra történő hivatkozások közt váratlanul Németh Lászlóról kezd beszélni: „Ne a regényeit olvasd, azok nem egyebek, mint egy-egy szociológiai elmélet szépirodalmi demonstrációi. Vedd elő a drámáit, vagy még inkább a tanulmányait. Megvan neked A minőség forradalma?” Az Athénba érkező Oresztész meg éppenséggel a Hard Day’s Night c. Beatles-filmet nézi meg a Filmmúzeumban, zajos tinédzserek csoportjába keveredve. Át- meg átszövik a regény szövegét a legkülönbözőbb jellegű idézetek és utalások, Aiszkhülosztól és Homérosztól Tsúszó Sándorig, Szapphótól és Alkaiosztól Bodolay Kláráig, Platóntól Orwellig és Szentkuthy Miklósig. Találunk egyidejű célzásokat ókori és mai tudományos elméletekre (mondjuk Ptolemaiosz nézeteitől a génsebészetig), felbukkannak Arisztotelész és Heidegger, Demokritosz és Wittgenstein eredeti és torzított filozófiatételei, gyakoriak az összemosott utalások évezredekkel ezelőtti és huszadik századi történelmi eseményekre.

     Mindezek nem véletlen anakronizmusok, hanem a szerző alkotói koncepciójába beleillő stílusjegyek. Egy botcsinálta korinthoszi műítész nyilván azt mondaná minderre, nem egyéb, mint „a posztmodern normaelvárás teljesítése”, nem lévén fogalma arról, hogy nem norma szüli a művet, hanem a mű alakít normát. Éppen ezért a teremtett írói világ szövegkörnyezetében a beemelt idegen elemek nem hatnak zavarólag, inkább csak megbizsergetik az olvasói fantáziát, amely így kénytelen folyamatosan készenléti állapotban maradni, miközben a befogadó pótlólagos intellektuális élményhez jut. És ez az élmény, tegyük hozzá, nem merül ki a fogalmak azonosításában, az időben össze nem illő elemek leleplezésében, hanem az értelmezés mélyebb rétegeiből fakad. Az antikvitás ilyen közvetítettsége feszültséget okoz a mű referencia-terében, miközben ugyanis tudatunk – például – Agamemnon tógája és tanítványainak farmernadrágja között oszcillál vagy a „csernobili világítótorony” fogalmát értelmezi, aközben felszínre kerülnek olyan hermeneutikai összefüggések, amelyekről •••

 _____________________

[1] Castempoori

[2] Sinistra

_____________________

<< előzmény: Szembesülés 006. Lektori jelentés

Mindenkinek az élete rejt magában legalább egy megírható regényt. Az enyém ellenben egy megírhatatlant is. Amely valahogy úgy élt bennem zárványként, mint titkos, ki nem fejlődött iker az egészséges testvérben. Igen, kései kamaszkorom óta hurcolom magamban a történetet, amelyet ugyan megéltem, de soha nem sikerült irodalmi szöveggé szublimálnom. Többször megküzdöttem vele, ám mindannyiszor alulmaradtam: láthatatlan ikerpárom nem engedte magát kibontani, ott kuporgott továbbra is bennem, nem járulva hozzá sem ahhoz, hogy egykének mondjam magam, sem ahhoz, hogy súlyos örökségemet megoszthassam vele.

Rejtőzködő történetem, habár begubózott, mégsem merevült mozdulatlanságba. Ha fejlődni, növekedni nem is tudott, önnön megírhatatlanságához új és újabb adalékokat csatolt, ezek amolyan légzőgyökérként kapcsolódtak hozzá, kinyúló csápokként, amelyeket nekem magammal kellett hordanom, combomra, karomra, később már derekamra tekerve. A dolog hovatovább egyre kínosabbá kezdett válni, úgy éreztem, messziről meglátszik rajtam, valami hallatlanul fontosat titkolok, itt az ideje, hogy megírjam, s ezáltal színt valljak.

Amikor a nem létező regény ötlete felmerült bennem és elkezdtem struktúráját építgetni, akkorra a magamban hordott titkos regény külső csápjai már nyakam köré tekeredtek, nem halogathattam hát tovább, hogy kimetsszem belsőmből a zárványt, s ha megírni képtelen is vagyok, a hiányregény üre-sen meredező vázába helyezve mégis valami majdnem-életet, pszeudolétezést kínáljak számára. Amelyet, ha vonakodva is, elfogadott.

Így jött létre a Szembesülés című regényhiány.

<< előzmény: Szembesülés 005. Werk 2002/1

    A szerző saját régiójának egyik legsokoldalúbb alkotója; verseskötetek, novellagyűjtemények, színdarabok, esszékötetek sorakoznak mögötte. Legutóbbi nagyobb prózaműve (Élted volt regénye, Basel–Budapest, 1998) méltán keltett feltűnést mind szakmai körökben, mind az olvasók szélesebb táborában. A regényforma kitágítására tett korábbi erőfeszítésnek mintegy folytatása a jelen mű, amelyben vonzó változatossággal sorakoznak fel az író kreatív hajlamának szövegtényei, megostromolva és át-áthágva az epikai műnem határait.
    A Szembesülés ugyanis voltaképp olyan esszéregény, amely különféle szövegtípusok révén rajzolja ki a meg nem írt (mert meg nem írható) cselekményregény körvonalait. A másodlagos, mondhatni derivált szövegek jelenítik meg azt az elhallgatott történetet, amely a XX. század utolsó évtizedeiben játszódik (játszódna) az Argosznak nevezett térségben, bemutatva annak művészvilágát, az értelmiség helyzetét, hatalom és elnyomás, lojalitás és ellenzékiség, hűség és megalkuvás viszonyát.
    Maga a hiányzó cselekményregény bizonyos szempontból az ógörög Oresztész-Elektra-történetek modern parafrázisa.
    A fiatalember Oresztész két egymásnak ellentmondó szellemi örökség közt őrlődik: a zeuszi hatalommal szembeszegülő Agamemnon példája és a lojalitást túllihegő Egiszthosz apai szigora egyaránt vállára nehezedik. Az erkölcsi útvesztőben a több alakban megjelenő Elektra mutatja fel számára a követhető magatartásformákat, ő avatja be a való világ dolgaiba. Oresztész ennek a beavatódásnak a mértékében maga is részesévé, később alakítójává válik az eseményeknek. Mielőtt azonban elsodorná a közélet, felmorzsolnák a mindennapok, az új társ váratlan felbukkanása hozzásegíti ahhoz, hogy jövőjével is szembesüljön és egy önmagára nézve érvényes, a személyiség autonómiáját megőrző értelmiségi magatartás révén megalkossa a maga szintézisét.
    Az esszéregény voltaképp ennek a szintézisnek az eredménye, írói összefoglalása.

<< előzmény: Szembesülés 004. Megjegyzés

Tizenhárom évvel ezelőtt merült fel bennem először a hiányregény ötlete. Ám akkor azonmód el is süllyedt: egyszerűen elfelejtettem. Amikor – talán másfél évvel később – újra eszembe jutott, csodálkoztam: hogyan is hagyhattam elkallódni ilyen kitűnő éceszt. És akkor már nem engedtem elveszni: üstökön ragadtam, nehogy újra elmerüljön. Magamhoz emeltem, napokig foglalkoztam vele, dédelgettem, hizlalgattam. Mégis: sokáig fogalmam sem volt arról, voltaképpen mit is kezdhetnék vele.

Kincs, ami nincs. Regény, amely hiányzik. Amely kizárólag a rá vonatkozó más természetű szövegek révén jelenik meg. Őrült ötlet, megvalósíthatatlan, gondoltam ezerszer. Zseniális találmány, ilyet még nem csinált senki, vélekedtem ezeregyszer. És közben formáltam, építgettem, csiszoltam az akkor még üres struktúrát.

És szép lassan kezdett összeállni a hiány szerkezete.

Ám ez a konstrukció holtan meredező váz maradt volna, ha váratlanul meg nem világosodik számomra, milyen módon lehelhetnék bele életet.

Mert mi mással is tölthetném ki, ha nem azzal a történettel, amely akkor már tíz éve nem engedte magát megírni. Nem engedte, mert kegyeletet és érzékenységet sértett volna, beleértve a magam érzékenységét is.

A megírhatatlan sztori és a nem létező regény váza. Ésszerű dolognak látszott e kettőt összekapcsolni.

<< előzmény <Szembesülés 003. A szerző előszavából

A fentebbi szerzői prológusok (Vallomás, Fülszöveg, A szerző előszavából) természetesen maguk is a szövegsarjadás termékei, tehát ugyanolyan szerves részét képezik ennek az írásműnek, mint azok a részletek, amelyeket bevezetnek. Jellegüket tekintve fikciók, a valós alkotói folyamathoz és a regény keletkezésének hiteles történetéhez nincs sok közük. Igen tetszetős dolog arról szólni, hogy a kiadatlan regény voltaképp nem egyéb lelkiismeret-furdalásnál, és lényege magában a kiadhatatlanságában rejlik, ám furcsamód a Nyájas Olvasó most mégis a kezében tartja a Szembesülés egy nyomtatott példányát. Hasonlóan hatásos fogás titkos zárványként értelmezni a hiányzó regényt vagy szerkezet nélküli tartalomról és tartalmatlan szerkezetről értekezve azt állítani, a kettő egymásba hatolása nyomán textusok keletkeznek. Ám regényíró legyen a talpán, aki ezt a műveletet képes végrehajtani. Mindazonáltal a kép szemléletes, nem csoda, hogy a munkanapló kései szövegeiben is feltűnnek az elemei, kissé összekuszálva az előbbiekben előadott kronológiát.